Egy hónapod van, hogy elhagyd a lakásomat! – mondta az anyósom

– Egy hónapod van, hogy elhagyd a lakásomat! – csattant fel az anyósom, Ilona, miközben a konyhaasztalnál álltam, kezemben egy csésze kihűlt kávéval. A bögrém megremegett, ahogy a hangja átvágott a reggeli csendjén. A férjem, Gábor, csak némán bámult maga elé, mintha nem is hallotta volna a szavakat.

– Tessék? – kérdeztem vissza, de Ilona már nem nézett rám. A hűtőhöz lépett, kivett egy doboz tejfölt, és úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

– Nem akarok erről vitát. Felnőttek vagytok. Itt az ideje, hogy a saját lábatokra álljatok – mondta higgadtan, de minden szava pengeként vágott belém.

Azt hittem, jól kijövünk. Amikor Gáborral összeházasodtunk, Ilona volt az első, aki segített nekünk: ő szervezte a lagzit a helyi művelődési házban, ő főzte a töltött káposztát, és ő vette meg az első közös ágyneműnket is. Az én szüleim vidéken élnek, alig tudtak hozzájárulni valamihez; anyám beteges, apám rokkantnyugdíjas. Ilona mindig azt mondta: „Nálam mindig lesz helyetek.”

Most pedig ott álltam a panelkonyhában Zuglóban, és úgy éreztem magam, mint egy hívatlan vendég.

– Miért most? – kérdeztem halkan.

Ilona letette a tejfölt az asztalra. – Mert elegem van abból, hogy mindenki rajtam élősködik. Harminc évig csak Gáborért éltem. Most végre magamra szeretnék gondolni. Nem akarok még egy generációt felnevelni.

Gábor ekkor végre megszólalt: – Anya, ezt most komolyan gondolod?

– Teljesen. Egy hónap múlva szeretném visszakapni a lakásomat. Segítek összepakolni, ha kell – mondta Ilona, majd kiment a szobából.

Ott maradtunk ketten. Gábor arca sápadt volt.

– Most mit csináljunk? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.

– Nem tudom… – suttogta.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Hallottam Ilona halk lépteit a folyosón, ahogy bezárta maga mögött a szobája ajtaját. Gábor a plafont bámulta.

– Szerinted tényleg kidob minket? – kérdeztem.

– Anyám mindig komolyan beszél… – felelte fásultan.

Másnap reggel Ilona már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Kimentem a piacra. Ebédre ne várjatok.”

A lakás hirtelen idegen lett. Minden tárgy Ilonához tartozott: a porcelán csészék, amiket sosem használhattunk; a hímzett terítő; a falon a régi családi fotók. Mi csak bérlők voltunk itt – vagy talán még annyik sem.

Gábor próbált erősnek mutatkozni. Felhívta néhány barátját: „Nem tudtok valami albérletet?” De mindenhol ugyanaz volt a válasz: „Mostanában nagyon drága lett minden.”

Az én szüleimhez nem mehettünk vissza: két szoba négy embernek is alig elég vidéken. Ráadásul anyám egészsége miatt nem akartam plusz terhet vinni rájuk.

Ilona napokig kerülte velünk a beszélgetést. Csak annyit mondott: „Nézzetek körül az interneten. Talán találtok valami olcsót.”

Egy este Gábor testvére, Zsuzsa jött át látogatóba. Ő már régóta külön élt a családjával egy panelban Újpesten.

– Anyu tényleg kidob titeket? – kérdezte döbbenten.

– Úgy tűnik… – feleltem.

– Nálunk sem fértek el… két gyerek van, meg Laci dolgozik éjszakánként…

Aztán Zsuzsa odasúgta nekem: – Ne haragudj rá. Anyu mindig ilyen volt. Amíg szükséged van rá, segít… de ha úgy érzi, hogy már túl sokat ad, akkor egyszerűen leállít mindent.

– De hát most házasodtunk össze! Még nincs semmink! – fakadtam ki.

Zsuzsa csak vállat vont: – Ő így gondolja helyesnek.

A következő napokban Gábor egyre csendesebb lett. Éreztem rajta a feszültséget: szégyellte magát előttem és az anyja előtt is. Egy este azt mondta:

– Talán igaza van anyunak… Tényleg nem lehet örökké más hátán élni.

– De hát mi mást tehetnénk? Egy albérlet legalább 180 ezer forint havonta! Nekem csak részmunkaidős állásom van az oviban…

– Majd keresek másik munkát – mondta Gábor dacosan.

Ilona közben mintha megkönnyebbült volna. Egyik reggel vidáman dúdolt főzés közben.

– Látod? Máris jobban érzem magam – mondta nekem félhangosan.

Nem bírtam tovább:
– Tudod, mennyire megalázó ez nekünk?
Ilona letette a fakanalat.
– Nem akarlak megalázni. De nem fogom feláldozni magam még egyszer. Ha majd lesz gyereketek, akkor sem fogok vigyázni rá minden nap! Értsd meg: az én életem is számít!

Könnyek szöktek a szemembe. Gyerekkoromban mindig arról álmodtam, hogy majd nagy család vesz körül szeretettel. Most úgy éreztem magam, mint egy kolonc.

Az utolsó héten elkezdtünk dobozolni. Gábor talált egy apró garzont Kőbányán; penészes falak, nyikorgó parketta, de legalább volt saját kulcsunk hozzá.

Az utolsó estén Ilona leült mellénk vacsorázni.
– Ne haragudjatok rám – mondta halkan –, de ezt muszáj volt meglépnem. Ha most nem teszem meg, sosem lesztek igazán önállóak.
Gábor csak bólintott.
Én viszont nem tudtam megbocsátani neki. Azt éreztem: elárult minket.

Az új lakásban minden este azon gondolkodtam: vajon tényleg jót akart nekünk? Vagy csak elege lett belőlünk? És vajon én is ilyen leszek majd egyszer?

Mit gondoltok? Tényleg önállóságra nevelt minket Ilona? Vagy csak megszabadult tőlünk? Ti mit tettetek volna a helyében?