Egy hajléktalan megmentette a kutyámat – de a titka mindent megváltoztatott

– Ne! Bodri! – ordítottam torkom szakadtából, miközben a póráz kicsúszott a kezemből, és a kutyám, mint akit puskából lőttek ki, rohant át az Üllői úton. Az autók fékeztek, dudáltak, én pedig csak futottam utána, szinte levegőt sem kaptam. A szívem a torkomban dobogott, ahogy láttam, hogy egy fekete Opel már csak pár méterre van tőle.

Egy pillanatra minden lelassult. Azt hittem, elveszítem Bodrit. De ekkor egy szakadt kabátos férfi ugrott ki a járdáról, és az utolsó pillanatban elkapta a kutyám grabancát. Az autó fékezett, csikorgott a gumi, de végül mindenki megúszta. Én térdre estem a járdán, könnyek folytak az arcomon.

– Jól van? – kérdezte rekedt hangon a férfi, miközben Bodrit szorosan tartotta.

– Igen… igen… – ziháltam. – Köszönöm! Maga… maga megmentette!

A férfi csak bólintott. Koszos volt, borostás, a kabátja foltos, de a szemében valami különös melegség csillant. Bodri lihegett, de már nyalogatta a kezét.

– Hogy hívják? – kérdeztem zavartan.

– Zoltán – felelte halkan. – De nem fontos. Csak vigyázzon rá jobban.

– Várjon! – szóltam utána, amikor már indult volna tovább. – Legalább hadd hívjam meg valamire! Egy teára… vagy egy szendvicsre! Kérem!

Zoltán megtorpant. Láttam rajta a büszkeséget és a szégyent is egyszerre. Végül bólintott.

A közeli pékségben ültem vele szemben. A pultos nő rosszallóan nézett rá, de én csak annyit mondtam: „Ő mentette meg a kutyámat.” Zoltán lassan evett, mintha minden falatot meg kellene becsülnie.

– Maga… mindig itt van? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

– Többnyire – vont vállat. – Itt legalább nem bántanak.

– Van hova mennie éjszakára?

– Néha a Dankó utcai menhelyen alszom. Néha máshol. Nem számít.

A csend kínos volt. Éreztem, hogy többet akarok tudni róla, de nem akartam tolakodó lenni. Mégis, valami furcsa érzés motoszkált bennem. Mintha már láttam volna ezt az embert valahol.

Otthon este nem tudtam aludni. Bodri békésen szuszogott mellettem, de én csak forgolódtam. Anyám hangja csengett a fülemben: „Ne bízz meg idegenekben!” De Zoltán nem volt idegen… vagy mégis?

Másnap reggel újra láttam őt a parkban. Bodri boldogan rohant hozzá.

– Úgy tűnik, lett egy barátja – mosolyogtam.

Zoltán elnevette magát, de aztán gyorsan elkomorult.

– Maga… miért ilyen kedves velem? – kérdezte halkan.

– Mert maga is kedves volt velünk. És… – haboztam – valamiért úgy érzem, mintha ismerném magát.

A férfi arca elsápadt. Egy pillanatra azt hittem, elrohan.

– Hogy hívják? – kérdezte váratlanul ő.

– Tóth Anna vagyok.

Zoltán szeme elkerekedett. A keze remegett.

– Tóth… Anna… Az édesapja Tóth László?

– Igen… de honnan tudja?

Zoltán lehajtotta a fejét. A hangja alig hallatszott:

– Mert… mert én vagyok az öccse.

Megdermedtem. A világ kifordult magából. Apám sosem beszélt testvérről. Mindig azt mondta: „Nincs senkim ezen a világon rajtatok kívül.” Hogy lehet ez?

– Ez valami rossz vicc? – suttogtam.

– Nem vicc – nézett rám könnyes szemmel Zoltán. – Évek óta kereslek benneteket. De László… apád… sosem bocsátott meg nekem.

Leforrázva ültem le egy padra. Bodri nyüszített mellettem.

– Mi történt? Miért nem tudtam rólad?

Zoltán sóhajtott:

– Régen… fiatalon… hibáztam. Elvittem apád pénzét, amikor nagy bajban voltam. Azt hittem, majd visszaadom, de sosem sikerült. Elüldözött otthonról. Azóta csak sodródom… Próbáltam újrakezdeni, de mindig visszahúzott a múltam.

A könnyeim potyogtak. Dühös voltam apámra és Zoltánra is egyszerre.

– Miért most? Miért most bukkansz fel?

– Nem akartam bajt okozni… De amikor megláttalak Bodrival… rájöttem, hogy te vagy az unokahúgom. És ha már így alakult… legalább segíthettem valakinek ebből a családból.

Napokig nem szóltam senkinek semmiről. Otthon kerülgettem anyámat is.

Végül egy este kiborult belőlem minden:

– Anya! Tudtad, hogy apának van testvére?

Anyám arca elsápadt.

– Honnan tudod ezt?

– Találkoztam vele! Ő mentette meg Bodrit! Hajléktalan! Miért nem mondtad el?

Anyám sírva fakadt:

– Apád sosem akart róla beszélni. Nagyon megbántotta őt Zoltán… De én mindig sajnáltam őt. Csak apád miatt hallgattam.

Dühös voltam mindenkire: apámra, aki már nem élhetett, hogy szembesítsem; anyámra, aki hallgatott; Zoltánra, aki eltűnt az életünkből; és magamra is, amiért eddig sosem kérdeztem semmit.

A következő napokban újra kerestem Zoltánt. Végül megtaláltam egy padon ülve a Népligetben.

– Beszélni akarok veled – mondtam határozottan.

Zoltán felnézett rám fáradt szemekkel.

– Nem akarom tönkretenni az életedet…

– Már megtetted – vágtam rá keserűen –, de most már tudni akarom az igazat!

Hosszan beszélgettünk arról az időről, amikor apám és ő még gyerekek voltak egy vidéki faluban; arról, hogyan sodródott el minden; hogyan lett belőle hajléktalan Budapesten; hogyan próbált dolgozni építkezéseken és alkalmi munkákon; hogyan veszítette el mindenét egy válás után; hogyan zárták ki mindenhonnan az előítéletek miatt.

A végén csak annyit mondtam:

– Nem tudom megbocsátani mindazt, amit tettél… de azt sem tudom elfelejteni, hogy megmentetted Bodrit és hogy te vagy az egyetlen élő rokonom apai ágon.

Zoltán sírt. Életemben először öleltem meg egy hajléktalant úgy, mintha családtag lenne.

Azóta rendszeresen viszek neki ételt és ruhát. Anyám is találkozott vele párszor titokban. A múltat nem lehet kitörölni – de talán lehet rajta változtatni.

Sokszor gondolkodom azon: hány ilyen Zoltán él még Budapest utcáin? Hányan vannak azok közöttünk, akiket csak „hajléktalannak” látunk – pedig lehetne akár rokonunk is? Vajon képesek vagyunk-e meglátni az embert ott is, ahol elsőre csak egy sorsot látunk?