Egy csendes vacsora, ami pokollá változott – amikor a barátság határai elfogynak
– Hogy képzeled ezt, Dóri? – csattant fel Zsuzsa, miközben a villája hangosan koppant a tányéron. Az asztalnál mindenki elhallgatott. A poharakban még rezgett a frissen töltött vörösbor, a gyertyafény táncolt az arcokon, de a levegőben már ott vibrált a feszültség.
Nem így terveztem ezt az estét. Azt akartam, hogy végre legyen egy este, amikor nem kell megfelelnem senkinek, amikor csak a legközelebbi barátaim vesznek körül. Hetek óta szerveztem ezt a vacsorát: gondosan válogattam a menüt, beszereztem a legjobb kecskesajtot a Lehel piacon, sütöttem házi kenyeret, és még a nagymamám régi porcelánjait is elővettem. Azt akartam, hogy mindenki jól érezze magát – főleg Zsuzsa, aki az utóbbi időben nagyon maga alatt volt.
Ott ültünk tehát: én, Zsuzsa, Gábor – a gyerekkori barátom –, Vera és András, akik nemrég költöztek vissza Pestre Debrecenből. Mindenki ismerte egymást, mindenki hozott valami apró ajándékot vagy süteményt. A beszélgetés könnyedén indult: szóba került az új főnököm, Vera kisfia első óvodás napja, András friss munkahelyi pletykái. Már épp kezdtem elengedni magam, amikor megszólalt a csengő.
– Ki lehet az ilyenkor? – kérdezte Gábor, miközben felálltam.
Az ajtóban egy ismeretlen férfi állt. Magas volt, sportos, kissé túl hangos. Egy pillanatig azt hittem, rossz lakásba jött.
– Sziasztok! – kiáltotta be már az előszobából. – Én vagyok Tamás! Zsuzsa mondta, hogy jöhetek! – és már le is vette a cipőjét, mintha hazajárna.
Zsuzsa lesütötte a szemét. – Bocsi, Dóri… Tamás mostanában nagyon egyedül van… gondoltam, nem baj, ha eljön.
A szívem hevesen vert. Nem akartam jelenetet csinálni. Megpróbáltam mosolyogni.
– Persze, gyere csak be! – mondtam halkan.
Tamás leült Zsuzsa mellé, és azonnal magához ragadta a szót. Elmesélte az összes munkahelyi gondját, panaszkodott az exére, majd mindenkitől kérdezett valami kínosat: Verától azt, hogy mikor akar második gyereket; Gábortól azt, hogy miért nem nősült még meg; tőlem pedig azt, hogy miért vagyok még mindig egyedül.
A vacsora hangulata pillanatok alatt megfagyott. Vera idegesen piszkálta a salátát, András csak bámulta az asztalterítőt. Gábor próbált viccelődni, de Tamás minden poénját túllicitálta egy-egy harsányabb történettel.
A desszertnél már mindenki csak az óráját nézte. Tamás ekkor felállt és koccintani akart.
– Na egészségetekre! Remélem, legközelebb már nem csak ilyen uncsi témák lesznek! – mondta nevetve.
Zsuzsa arca elvörösödött. Vera halkan odasúgta nekem:
– Dóri… ez így nem lesz jó. Nem akarok udvariatlan lenni, de ez az este… teljesen más lett.
Éreztem, hogy valamit tennem kell. De hogyan mondjam meg Zsuzsának vagy Tamásnak, hogy ez így nem megy? Hogy ez az én otthonom? Hogy én hívtam meg mindenkit?
A konyhába menekültem egy újabb üveg borért. Gábor utánam jött.
– Dóri… ha akarod, én beszélek vele – ajánlotta halkan.
Megráztam a fejem.
– Nem… ezt nekem kell megoldanom.
Visszamentem az asztalhoz. Tamás épp András családját figurázta ki.
– Tamás – szóltam rá halkan –, örülök, hogy eljöttél… de ez most egy szűk körű vacsora volt. Szeretném, ha most elindulnál.
Mindenki ledermedt. Zsuzsa könnyes szemmel nézett rám.
Tamás először nevetett.
– Ugyan már! Csak most kezd beindulni a buli!
– Nem… tényleg szeretném – mondtam határozottan. – Ez most így nem jó senkinek.
Tamás felállt. – Hát jó… ha ennyire zavarok… – vállat vont és elindult az előszoba felé.
Zsuzsa utána ment. Hallottam a folyosóról:
– Ne haragudj rá… csak szeretett volna egy nyugodt estét…
Tamás csak legyintett és becsapta maga mögött az ajtót.
Visszaültem az asztalhoz. Mindenki csendben volt pár percig. Aztán Vera megszólalt:
– Dóri… büszke vagyok rád. Én sosem mertem volna ezt megtenni.
András bólintott:
– Néha muszáj kiállni magunkért. Ez a te otthonod.
Zsuzsa visszajött. Sírva leült mellém.
– Sajnálom… Nem akartam tönkretenni az estédet…
Átöleltem.
– Nem haragszom… Csak szerettem volna végre egy estét veletek. Tudod milyen ritka ez mostanában…
Gábor felemelte a poharát:
– Akkor igyunk arra, hogy néha nemet is tudjunk mondani!
Nevettünk. A feszültség lassan oldódott. A vacsora végére már mindenki őszintén beszélt arról, mennyire nehéz néha határt húzni – akár barátokkal szemben is. Zsuzsa később külön bocsánatot kért tőlem üzenetben is; Tamással pedig nem találkoztunk többet közösen.
Azóta sokat gondolkodom ezen az estén. Vajon tényleg ilyen nehéz kimondani: „elég”? Miért félünk attól, hogy megbántunk valakit – még akkor is, ha közben magunkat áldozzuk fel?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg tudjátok húzni a határokat a saját otthonotokban? Vagy inkább lenyelitek a sérelmeket a béke kedvéért?