Egy buszmegállónyi őszinteség – Egy találkozás, ami mindent megváltoztatott

– Miért nem száll le végre valaki? – morogtam magamban, miközben a 7-es buszon a kapaszkodót markoltam. A Blaha Lujza térnél már mindenki ideges volt, a levegő fülledt, az emberek izzadtak, és én úgy éreztem, ha még egy percig itt kell állnom, sírva fakadok. A napom borzalmasan sikerült: a főnököm ledorongolt, anyám újra felhívott, hogy mikor lesz már unokája, és a lakótársam szó nélkül megette az utolsó joghurtomat.

A mellettem álló férfi hirtelen megszólalt:
– Maga is úgy néz ki, mint aki legszívesebben leszállna az első bokornál.

Felnevettem, de inkább kínomban. – Higgye el, ha lehetne teleportálni, már rég otthon lennék.

– Gábor vagyok – nyújtotta a kezét. – És maga?

– Réka – feleltem, és meglepődtem magamon, hogy egy idegennel beszélgetek. De valahogy jólesett.

A busz döcögött tovább, mi pedig beszélgetni kezdtünk. Gábor elmesélte, hogy informatikus, de most épp munkát keres, mert a cége leépített. Én is panaszkodtam: a munkahelyemről, anyámról, a lakótársamról. Egyre mélyebbre mentünk a témákban, mintha nem is két idegen lennénk.

– Tudja, Réka – mondta hirtelen –, néha azt érzem, hogy mindenki csak eljátssza az életét. Mintha mindenki szerepet játszana: jó fiú, jó lány, jó alkalmazott… De közben belül ordítunk.

Ez a mondat úgy fejbe vágott, mint egy pofon. Éreztem, hogy elönt a düh és a szégyen egyszerre. Mert pontosan ezt csináltam: megfelelni mindenkinek, csak magamnak nem.

A következő megállónál leszálltunk együtt. Gábor meghívott egy kávéra egy közeli presszóba. Ott ülve már nem tudtam visszatartani magam:
– Maga szerint normális az, hogy harmincévesen még mindig azt érzem: anyám árnyékában élek? Hogy minden döntésemet az határozza meg, mit szól majd hozzá? Hogy félek nemet mondani neki?

Gábor bólintott.
– Az én anyám is ilyen volt. Mindig azt várta tőlem, hogy orvos legyek. Informatikus lettem. Azóta nem beszélünk.

Ez a mondat egyszerre volt ijesztő és felszabadító. Vajon tényleg csak így lehet szabadnak lenni? Mindent felégetni magunk mögött?

Hazafelé menet egész este ezen gondolkodtam. Otthon persze várt az üzenet anyámtól: „Réka, ne felejtsd el holnap felhívni a nagymamát!” Megint egy elvárás. Megint egy kötelesség.

Másnap reggel Gábor írt: „Jól vagy?” Nem tudtam mit válaszolni. Egyszerre akartam vele beszélgetni és elbújni előle. Mert amit mondott, az fájt – de igaz volt.

A hétvégén családi ebédre mentem Kispestre. Anyám már az ajtóban várt:
– Réka! Miért nem hozol végre egy rendes fiút haza? Tudod, hogy apád is aggódik.

Apám csak bólintott a konyhából. A húgom – aki már két gyereket szült és boldog házasságban él – csak mosolygott rám sajnálkozva.

Ebéd közben anyám újra elkezdte:
– Réka, nézd meg Katát! Ő bezzeg tudja, mi kell az életben. Te meg csak dolgozol és panaszkodsz.

Elpattant bennem valami.
– Anya! Elég volt! Nem akarok többé úgy élni, ahogy te elvárod! Nem akarok mindenáron férjhez menni vagy gyereket szülni csak azért, mert szerinted így helyes!

A család döbbenten nézett rám. Apám letette a villát. Kata zavartan pislogott.
– Réka… – kezdte anyám remegő hangon –, ezt most miért kell?

– Mert elegem van abból, hogy sosem vagyok elég jó! – kiabáltam vissza könnyekkel a szememben.

Aznap este Gábornak írtam: „Ma először kiálltam magamért. Félek is meg nem is.”

Visszaírt: „Büszke vagyok rád. Ez az első lépés.”

A következő hetekben anyám alig keresett. Apám egyszer felhívott: „Jól vagy?” Csak ennyit kérdezett. Kata is írt: „Sajnálom, ha miattam érzed rosszul magad.” De tudtam: ez most rólam szól.

Gáborral többször találkoztunk még. Egyik este sétáltunk a Margitszigeten:
– Szerinted lehet úgy élni Magyarországon, hogy ne másoknak akarjunk megfelelni? – kérdeztem tőle.

– Nehéz – mondta –, de muszáj próbálkozni. Különben beleőrülünk ebbe a megfelelési kényszerbe.

Aztán hozzátette:
– Tudod, Réka… néha egy buszmegállónyi őszinteség többet ér minden családi ebédnél.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon hányan élnek még úgy ebben az országban, mint én? Hányan félnek nemet mondani? Hányan érzik magukat bűnösnek csak azért, mert más utat választanak?

Most már tudom: nem vagyok egyedül. És talán egyszer anyám is megérti majd.

Ti mit gondoltok? Lehet igazán önmagunk lenni ebben az országban – vagy örökké mások elvárásai szerint kell élnünk?