Egy anya választása – Egyedül a fiamért

– Hányszor mondjam még, hogy ne hozd be a telefont az asztalhoz?! – csattant fel Zoltán, miközben a villáját az asztalhoz csapta. A fiam, Marci, csak még jobban beletemetkezett a képernyőbe, mintha nem is hallotta volna. – Ha nem tetszik, elmegyek! – vágta rá dacosan, és már pattant is fel a székről.

– Marci! – szóltam utána, de már becsapta maga mögött a szobája ajtaját. Zoltán dühösen nézett rám. – Ez a gyerek teljesen el van kényeztetve! Kati, ezt te csináltad belőle! – vágta hozzám, mintha minden baj forrása én lennék.

Ott ültem a konyhában, a gőzölgő leves felett, és úgy éreztem, megfulladok. Vajon tényleg én rontottam el mindent? Vagy csak túl sokat akarok egyszerre: szeretni a fiamat, és végre boldog lenni egy férfi mellett?

Tizenkilenc éves voltam, amikor teherbe estem Marcival. Az apja, Gábor, egyetemista volt, mint én. Nem volt nagy szerelem – inkább egy nyári kaland, ami túl sokáig tartott. Amikor elmondtam neki, hogy babát várok, először csak hallgatott. Aztán pár nap múlva közölte: „Anyámék szerint jobb lenne, ha… elintéznéd.” Pénzt is adott volna hozzá. De én már akkor tudtam: ezt a gyereket megszülöm.

Anyám, Ilona, sírva fogadta a hírt. – Kati, hát ezt hogy gondoltad? Tudod te, milyen nehéz egyedül felnevelni egy gyereket? Én is végigszenvedtem… – De én csak annyit mondtam: – Megoldom. Nem vagyok gyenge.

Az első évek pokolian nehezek voltak. Albérletből albérletbe költöztünk, anyám segített amennyit tudott, de ő is csak egy panelban lakott Újpesten. Marci bölcsibe járt, én dolgoztam és levelezőn végeztem az egyetemet. Néha úgy éreztem, sosem lesz vége ennek az örökös rohanásnak.

Aztán Marci iskolás lett. Én végre elhelyezkedtem egy könyvelőirodában Zuglóban. A magánéletem viszont romokban hevert. Próbálkoztam randizni – de amint kiderült, hogy van egy fiam, a legtöbb férfi gyorsan eltűnt. Volt, aki azt mondta: „Én nem akarok más gyerekét nevelni.” Más csak egyszerűen nem keresett többé.

Aztán jött Zoltán. Magas, sportos férfi volt, tíz évvel idősebb nálam. Egy céges tréningen találkoztunk. Udvarias volt és figyelmes – és amikor elmondtam neki Marcit, csak annyit mondott: „Mindig szerettem volna fiút.” A szívem akkor először reménykedett igazán.

Az első hónapokban minden tökéletesnek tűnt. Zoltán eljött hozzánk vacsorázni, hozott Marcinek apró ajándékokat: focilabdát, legót. Marci először tartózkodó volt vele szemben – de én hittem benne, hogy idővel majd megszeretik egymást.

Egy este Zoltán azt mondta: – Kati, költözzetek hozzám. Van hely bőven a lakásomban a XIII. kerületben. Marci iskolát válthatna… – Megijedtem. Tudtam, hogy Marci ragaszkodik a barátaihoz és a tanárnőjéhez. – Nem tudom… beszélnem kell vele – mondtam.

Otthon leültem Marcival beszélgetni.
– Marci, mit szólnál hozzá, ha Zoltán bácsihoz költöznénk? Ott nagyobb szoba lenne neked is.
– Nem akarok! Nekem jó itt! – vágta rá azonnal.
– De Zoltán bácsi szeretne velünk élni… És én is boldog lennék.
– Én nem akarok új apát! – kiabálta.

A szívem összeszorult. Próbáltam meggyőzni magam: majd megszokja. Hiszen nekem is jár egy kis boldogság.

Végül mégis beadtam a derekam: összepakoltunk és átköltöztünk Zoltánhoz. Az első hetekben mindenki próbált alkalmazkodni. De aztán jöttek az első viták: Marci nem akart rendet rakni maga után; Zoltán szerint túl sokat ül gép előtt; Marci szerint Zoltán igazságtalan vele.

Egy este Zoltán rám förmedt:
– Kati! Ez így nem mehet tovább! Ez a gyerek semmit nem tisztel! Ha nem tudod megnevelni, majd én megmutatom neki!
– Ne beszélj így vele! Ő még csak tíz éves!
– Pont ezért kéne végre fegyelmet tanulnia!

Marci egyre többször sírva zárkózott be a szobájába. Éjszakánként hallottam, ahogy halkan zokog.

Egyik nap anyám hívott:
– Kati, jól vagytok? Marci olyan szomorú volt múltkor…
– Nem tudom mit csináljak… Anyu, félek, hogy elveszítem őt.
– Az anyai szív mindig tudja a választ – mondta halkan.

A következő héten Zoltán bejelentette:
– Idén nyáron lemegyünk Balatonra kettesben pihenni. Marci addig lehetne anyádnál.
– Nem! Nem hagyom itt a fiamat! – fakadtam ki.
– Akkor dönts! Vagy én, vagy ő!

Ott álltam a konyhában, kezemben egy bögre kávéval, és úgy éreztem magam, mint aki két világ között lebeg. Lehet-e valaha is igazán boldog egy anya úgy, hogy közben fájdalmat okoz a saját gyerekének?

Aznap este leültem Marcival az ágy szélére.
– Szeretsz engem? – kérdezte halkan.
– Nagyon szeretlek – suttogtam.
– Akkor ne hagyj itt engem…

Másnap összepakoltam a holminkat és visszaköltöztünk anyámhoz Újpestre. Zoltán dühösen hívogatott még pár napig; aztán feladta.

Most újra ketten vagyunk Marcival egy kis panellakásban. Néha magányos vagyok – de amikor látom Marci mosolyát reggelente, tudom: jól döntöttem.

Vajon tényleg túlzottan elkényeztettem a fiamat? Vagy csak annyira szeretem őt, hogy nem tudok másképp dönteni? Ti mit tennétek az én helyemben?