Egy anya könnyei az esküvőn – Egy titok, ami örökre közénk állt

– Miért sírsz, anya? – kérdeztem halkan, miközben a menyasszonyi ruhámban álltam a tükör előtt, s ő hátulról ölelt át. A szobában fojtogató volt a csend, csak az ablakon beszűrődő júniusi szél zizegtette meg a függönyt. Anyám, Ilona, mindig erős volt, legalábbis annak mutatta magát. Most azonban úgy remegett a karja, mintha minden ereje elhagyta volna.

– Semmi baj, kicsim – suttogta, de a hangja elcsuklott. – Csak… olyan gyorsan felnőttél.

Hazudott. Éreztem. Gyerekkorom óta tudtam, mikor nem mond igazat. De most nem volt időm tovább faggatni, mert apám, László, bekiabált az ajtón:

– Kinga, indulnunk kell! A vőlegény családja már ott van a templomban!

Aztán minden felgyorsult: autó, templom, fényképezkedés, gratulációk. A lagzi a helyi művelődési házban volt, ahol mindenki ismer mindenkit. A rokonok már az első pohár pálinkánál hangosak lettek, de anyám csak ült egy sarokban, és néha letörölte a szemét. A vőlegényem, Gábor anyja – Margit néni – is feszülten figyelte őt. Mintha valami láthatatlan kötél húzódott volna kettejük között.

Az este közepén, amikor már mindenki táncolt vagy éppen a töltött káposztát kanalazta, Margit néni odalépett hozzám.

– Kinga, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte hűvösen.

Kimentünk az udvarra. A levegőben érezni lehetett a frissen nyírt fű illatát és a cigarettafüstöt.

– Tudod, hogy Gábor örökölte azt a lakást a nagymamájától – kezdte Margit néni. – Remélem, nem gondolod komolyan, hogy majd ti oda beköltöztök.

– Miért ne gondolnám? – vágtam vissza. – Gáborral együtt döntünk erről.

– Az én fiam nem fogja hagyni, hogy valaki csak úgy rátegye a kezét arra, amiért mi dolgoztunk meg! – csattant fel.

– Én nem vagyok valaki! – emeltem fel a hangom. – A felesége leszek!

Margit néni szeme villant egyet.

– Az anyád is ezt akarta annak idején… – mondta halkan.

Megdermedtem. Mit jelent ez? De Margit néni már vissza is ment a terembe.

Az este hátralévő részében egyre több furcsa pillantást kaptam. Anyám még mindig sírt. Apám idegesen járkált fel-alá. Gábor próbált viccelődni, de láttam rajta is a feszültséget.

Éjfél után anyám odajött hozzám.

– Sétáljunk egyet – kérte.

A játszótérig mentünk le. Ott leültünk egy padra. Anyám sokáig hallgatott.

– Kinga… – kezdte végül. – Tudod, hogy én sosem akartam neked rosszat. De vannak dolgok, amiket nem lehet elmondani… Még neked sem.

– Anya! – fakadtam ki. – Mi ez az egész? Miért viselkedik így Margit néni? Miért sírsz egész nap?

Anyám csak rázta a fejét.

– Régen… amikor fiatal voltam… – elharapta a mondatot. – Mindegy. Csak vigyázz magadra! És ne hagyd, hogy bárki elvegye tőled azt, ami jár neked!

Hazamentünk hajnalban. Az esküvő utáni napokban egyre furcsább lett minden. Margit néni többször is felhívta Gábort: „Ne engedd be Kingát abba a lakásba! Majd én eldöntöm, ki lakhat ott!”

Gábor egyre idegesebb lett. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó saját életemben.

Egy hét múlva anyám váratlanul kórházba került. Idegösszeomlás – mondták az orvosok. Apám napokig nem szólt hozzám. Egy este azonban leült mellém a konyhában.

– Tudod, miért ilyen az anyád? – kérdezte halkan.

Csak megráztam a fejem.

– Mert régen… amikor még fiatalok voltunk… Ilona és Margit barátnők voltak. De aztán valami történt köztük. Egy fiú miatt… Azóta ellenségek lettek. És most mindketten attól félnek, hogy elveszítenek valamit: lakást, gyereket… vagy csak önmagukat.

Sokkot kaptam. Hirtelen minden értelmet nyert: az anyám könnyei, Margit néni ellenszenve, Gábor bizonytalansága.

A következő hónapokban minden csak rosszabb lett. Gábor és én végül külön költöztünk – ő vissza az anyjához, én pedig albérletbe mentem Budapesten. Anyám sosem beszélt többet arról az estéről. Margit néni pedig mindent megtett, hogy Gábort maga mellett tartsa.

Évek teltek el így. Néha találkoztunk Gáborral egy-egy ügyintézés miatt, de már nem volt köztünk semmi igazi kapcsolat. Anyám egészsége megromlott; apám magába zárkózott.

Most harmincöt éves vagyok. Egyedül élek egy kis zuglói lakásban. Néha még álmodom arról az esküvőről: anyám könnyeiről, Margit néni hideg tekintetéről és arról a titokról, ami örökre közénk állt.

Sokszor kérdezem magamtól: vajon tényleg csak egy lakás miatt történt mindez? Vagy valami sokkal mélyebb dologról van szó? Lehet-e újrakezdeni ott, ahol ennyi fájdalom gyűlt össze?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani azt, amit a családunk múltja okozott?