Csak ő ért meg igazán – Egy magyar család története kutyával, szerelemmel és magánnyal

– Már megint csak neki főzöl? – csattant fel Gábor, ahogy belépett a konyhába, ahol épp a csirkemájas rizst kevergettem Fricinek, a bichon havanese-nek. A kutya már ott ugrált a lábam mellett, farkát csóválva, mintha pontosan tudná, hogy minden mozdulatom érte van.

– Neked is főztem levest – feleltem halkan, de tudtam, hogy ez nem erről szól. Gábor arca elkomorult. – Persze, de neki külön tálalod, nekem meg csak odadobod a fazekat. Nem is értem, miért nem Fricivel költöztél össze inkább!

A szavak úgy vágtak belém, mint egy hideg kés. Nem szóltam vissza. Csak lehajtottam a fejem, és Frici fejét simogattam. Ő mindig megértett. Amióta anyám meghalt – már hat éve –, csak ő tudta elviselni a sírásomat, a csendemet, az üres tekintetemet.

A temetés után apám egyszerűen eltűnt az életemből. Egyedül maradtam egy zuglói panelban, huszonhárom évesen. A barátaim mind elfordultak tőlem – nem bírták a gyászomat. Akkor hoztam el Fricit egy menhelyről. Az első éjszakán hozzám bújt az ágyban, és úgy sírtam bele a bundájába, mint egy gyerek.

Gáborral két éve ismerkedtem meg egy könyvtárban. Ő volt az első férfi, aki nem ijedt meg attól, hogy Frici mindenhová velem jön. Sőt, eleinte még viccelődött is vele: – Ha egyszer választanod kell köztem és a kutya között, remélem, én nyerek! Akkor még nevettem.

Most már nem nevetek.

A házasságunk első évében minden rendben volt. Gábor elfogadta Fricit – vagy legalábbis úgy tett. De amikor megszületett a lányunk, Lili, minden megváltozott. Gábor azt akarta, hogy Frici ne mehessen be a gyerekszobába. – Allergiás lesz rá! – kiabálta. Én viszont nem tudtam kizárni őt onnan. Frici volt az egyetlen családtagom anyám halála óta.

Egy este Gábor dühösen rám csapta az ajtót:
– Válassz végre! Vagy én és Lili, vagy ez a kutya!

Ott álltam a konyhában, kezemben egy tál kutyaeledellel, és úgy éreztem magam, mintha kettészakadnék. Lili sírt a szobában. Frici rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak ültem az ágy szélén és simogattam Fricit. Eszembe jutott anyám utolsó mondata: „Soha ne hagyd magad egyedül.” De én már régóta egyedül voltam – csak Frici volt velem.

Másnap reggel Gábor anyja, Ilona néni toppant be hozzánk váratlanul. Mindig is utált engem – szerinte elkényeztetett pesti lány vagyok, aki semmit sem tud az életről.
– Na mi van, megint csak a kutyával foglalkozol? A gyereked sír! – szólt oda gúnyosan.
– Lili alszik – válaszoltam fáradtan.
– Persze… Majd meglátod, ha egyszer tényleg baj lesz! – mondta sötéten.

Gábor egész nap kerülte a tekintetemet. Este leült mellém a kanapéra.
– Nem bírom tovább ezt… Én nem akarok második lenni a saját házamban!
– Nem vagy második…
– Dehogynem! Mindig Frici az első! Ha beteg vagyok, nem törődsz velem úgy, mint vele!

Nem tudtam mit mondani. Igaza volt? Talán igen. De hogyan magyarázzam el neki azt az űrt, amit csak Frici tud betölteni bennem? Hogy amikor anyám meghalt, senki más nem maradt nekem?

A következő hetekben minden nap veszekedtünk. Lili egyre nyugtalanabb lett – talán érezte a feszültséget. Egy este Gábor összepakolta a ruháit.
– Elmegyek anyámhoz pár napra. Gondolkodj el azon, mit akarsz!

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Frici odabújt hozzám. Sírtam. Úgy sírtam, mint akkor régen.

A munkahelyemen is kezdtek furcsán nézni rám. Egyik kolléganőm, Zsuzsa odasúgta egyszer:
– Te figyelj… nem gondolod, hogy túlzásba viszed ezt a kutyázást? Minden posztod róla szól…
– Ő az egyetlen barátom – mondtam halkan.
Zsuzsa csak vállat vont: – Az emberek is fontosak ám.

De én már nem bíztam az emberekben.

Egyik este Lili belázasodott. Pánikba estem – Gábor nem vette fel a telefont. Egyedül rohantam le vele az ügyeletre. Fricit otthon hagytam sírva.
Az orvos szerint csak vírusos láz volt – de én egész éjjel virrasztottam Lili ágya mellett. Reggelre Frici beosont mellénk és odabújt Lilihez. A kislány elmosolyodott álmában.

Másnap reggel Gábor visszajött.
– Hogy van Lili?
– Már jobban…
– És te? Elgondolkodtál?

Némán bólintottam.
– Nem tudok választani…
– Akkor majd én választok helyetted! – mondta dühösen.

Aznap este Gábor összepakolta magát és elment Ilonához véglegesen.

A következő hetekben mindenki engem hibáztatott: Ilona néni naponta hívogatott és szidott; apám egyszer felhívott vidékről:
– Kislányom… miért nem tudsz normális életet élni? Egy kutya miatt tönkreteszed a családodat?
– Apa… te is eltűntél anyu halála után…
– Az más volt! Én férfi vagyok…

Letettem a telefont.

A játszótéren is furcsán néztek rám az anyukák:
– Te vagy az a nő, aki mindig kutyával jön?
– Igen…
– Hát… bátor vagy…

De valójában csak magányos voltam.

Egy este Lili odabújt hozzám:
– Anya… miért sírsz?
– Csak fáradt vagyok kicsim…
Frici ekkor felugrott mellénk az ágyra és mindkettőnk arcát megnyalta.
Lili nevetett: – Frici mindig megvigasztal!

És akkor rájöttem: talán tényleg túlzásba vittem mindent. Talán tényleg menekültem az emberek elől egy kutya mögé bújva. De hogyan lehet újra bízni azokban, akik egyszer már cserbenhagytak?

Egyik nap Zsuzsa meghívott magukhoz vacsorára.
– Hozd el Lilit is! És Fricit is… nálunk lehet kutya!
Először nemet akartam mondani – de aztán mégis elmentünk.
Az este végén Zsuzsa férje így szólt:
– Tudod… nálunk is volt ilyen időszak. Amikor csak az állat segített túlélni valamit… De az emberek is fontosak ám!

Hazafelé Lili kézen fogott:
– Anya… ugye lesznek még barátaink?

Nem tudtam válaszolni.

Most itt ülök a nappaliban: Lili alszik, Frici békésen szuszog mellettem. Gábor már új életet kezdett Ilonánál; néha ír egy-egy üzenetet Liliről érdeklődve. Édesapám továbbra is ritkán keres; anyám emléke minden este velem van.

Frici még mindig az első helyen van nálam – de most már próbálok nyitni mások felé is. Talán egyszer újra bízni fogok valakiben…

Vajon tényleg lehet úgy szeretni egy állatot, hogy közben ne veszítsük el az embereket? Ti mit gondoltok erről? Meg lehet találni az egyensúlyt?