Csak ő ért meg igazán – Egy anya vallomása a családi szeretet és függőség határán
– Már megint csak Bodzával beszélgetsz? – csattant fel Gábor, miközben a konyhaasztalnál álltam, és a kutyám fejét simogattam. A panelház harmadik emeletén, ahol minden hang visszhangzott, a férjem hangja most különösen élesen hasított végig a lakáson.
– Ő legalább meghallgat – suttogtam vissza, de már nem is tudom, neki vagy magamnak mondtam-e. Bodza, a kis keverék kutyám, hűségesen nézett rám barna szemeivel. Úgy éreztem, csak ő érti meg azt a fojtogató magányt, ami azóta kísért, hogy anyám meghalt.
Gábor lehuppant a székre, fáradtan dörzsölte az arcát. – Éva, kérlek… Marcell egész nap engem keresett. Te meg csak főzöl neki, sétáltatod, beszélsz hozzá. A fiad is vágyik rád! – hangja egyszerre volt könyörgő és dühös.
Nem válaszoltam. Csak Bodzára néztem. Aztán hirtelen felpattantam, és kimentem a szobából. A gyerekszoba ajtajában megtorpantam. Marcell a szőnyegen ült, kisautókat tologatott. Felnézett rám.
– Anya, játszol velem?
A torkom elszorult. – Mindjárt, kicsim… csak Bodzát leviszem.
A liftben sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy szégyellem magam vagy dühös vagyok mindenkire. Anyám halála óta Bodza volt az egyetlen biztos pont az életemben. Őt még akkor kaptam tőle, amikor kiderült: rákos. „Vigyázz rá helyettem is” – mondta akkor anyu. És én vigyáztam. Talán túlságosan is.
A parkban Bodza boldogan szaladgált, én pedig próbáltam elhessegetni a gondolatot: vajon rossz anya vagyok? Más anyák játszótereznek, sütnek-főznek, én meg…
Este Gábor már nem szólt hozzám. Csak nézett rám az ágyból, amikor bejöttem. – Meddig fog ez még tartani? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – feleltem őszintén.
Másnap reggel anyósom, Ilona állított be váratlanul. Mindig is kritikus volt velem szemben.
– Hát te mit csinálsz egész nap? – kérdezte, miközben körbenézett a kissé rendetlen lakásban.
– Dolgozom otthonról… és Bodzával foglalkozom…
Ilona felsóhajtott. – A gyereked sír utánad! Gábor panaszkodik. Ez így nem mehet tovább!
– Nem érti meg senki… – motyogtam.
– Mit nem értünk meg? Hogy egy kutya fontosabb neked a családodnál?
Nem válaszoltam. Csak Bodza bundájába temettem az arcomat.
Aznap este Gábor leült mellém.
– Éva… Szeretlek. De elveszítelek. Mintha fal lenne köztünk és te csak Bodzát engednéd át rajta.
– Nem tudom elengedni őt… Anyám utolsó ajándéka volt.
– De mi lesz velünk? Marcellal? Velem?
Könnyek folytak végig az arcomon. – Nem akarok rossz anya lenni… csak félek…
Gábor átölelt. – Segítek neked. De kérlek, próbálj meg minket is beengedni abba a világba, ahol most csak Bodza van.
Napok teltek el így. Próbáltam többet foglalkozni Marcellel, de minden alkalommal bűntudat gyötört: mintha elárulnám anyámat és Bodzát is.
Egyik délután Marcell elesett a játszótéren. Vérzett a térde, sírt. Odarohantam hozzá, de Bodza megelőzött: odabújt hozzá és nyalogatta a kezét. Marcell elmosolyodott.
– Anya, Bodza mindig tudja, mikor vagyok szomorú!
Akkor értettem meg először: talán nem kell választanom. Talán lehetünk együtt is boldogok.
De Ilona nem hagyta annyiban.
– Ez beteges! – mondta egy vasárnap ebédnél. – Egy kutya nem lehet fontosabb a családodnál!
Gábor csendben evett. Marcell Bodzával játszott az asztal alatt.
– Nem fontosabb… csak másképp fontos – suttogtam.
Ilona felállt az asztaltól. – Ha így folytatod, elveszítesz mindent!
Aznap este Gábor ultimátumot adott: – Vagy változtatsz, vagy én megyek el Marcellel egy időre anyámhoz.
Összetörtem. Sírtam egész éjjel Bodza bundájába kapaszkodva.
Másnap reggel Gábor valóban összepakolt néhány holmit Marcellel együtt.
– Szeretlek – mondta búcsúzóul –, de most neked kell eldöntened, mihez kezdesz az életeddel.
A lakás üres lett. Csak Bodza maradt velem.
Napokig csak vegetáltam. Nem ettem rendesen, nem aludtam. Bodza sem volt már olyan vidám: mintha ő is érezte volna a veszteséget.
Egy este felhívtam Gábort.
– Hiányoztok… Segíts…
Visszajöttek másnap délután. Gábor ölelt át először, aztán Marcell szaladt hozzám.
– Anya! Játszol velem?
Letérdeltem eléjük. – Igen… most már igen.
Bodzát is magunkhoz öleltem.
Azóta próbálok egyensúlyt teremteni: minden nap van időm Bodzára is és Marcellel is játszom. Néha még mindig bűntudatom van – de már nem menekülök előle.
Most már tudom: lehet egyszerre szeretni egy kutyát és a családot is – csak nem szabad hagyni, hogy a múlt fájdalma elvegye tőlünk a jelent.
De vajon hányan élnek még így körülöttünk? Hányan menekülnek egy állat szeretetébe ahelyett, hogy szembenéznének önmagukkal? Ti mit gondoltok erről? Vajon tényleg lehet egyszerre mindent jól csinálni?