„Csak egy bankautomata vagyok?” – Egy magyar anya története, aki elveszítette önmagát a családi elvárások között

– Mikor utalod már végre a pénzt, anya? – harsogott a telefonba Dóri, a nagyobbik lányom. A konyhapultnak támaszkodva álltam, kezemben a kihűlt kávéval, és úgy éreztem, mintha minden erőm elhagyott volna. A budapesti albérletben csend volt, csak Dóri türelmetlen hangja visszhangzott a fejemben. – Tudod jól, hogy elfogyott mindenem. A többieknek is mindent fizetnek a szüleik! – folytatta.

– Dóri, most tényleg nagyon nehéz hónapom van. Még nem kaptam meg a fizetést, és a villanyszámlát is ki kellene egyenlítenem… – próbáltam magyarázni, de félbeszakított.

– Mindig ezt mondod! Nekem is élni kell valamiből! – vágta rám, majd lecsapta a telefont.

Ott álltam a csendben, és csak egy gondolat járt a fejemben: „Csak egy bankautomata vagyok nekik? Hol van az a szeretet, amit adni akartam?” Eszembe jutottak azok az évek, amikor Bécsben takarítottam szállodákban, hogy Dórinak és Rékának új kabátot vehessek télre, vagy hogy be tudjam fizetni az iskolai kirándulásokat. Minden forintot kétszer is meggondoltam, mire költöm. Most meg úgy érzem, mintha csak egy pénzkiadó gép lennék.

Két éve karácsonykor hazajöttem végre hosszabb időre. Azt hittem, örülni fognak nekem. Ehelyett csend fogadott. A férjem, Gábor a tévé előtt ült, Dóri és Réka pedig bezárkóztak a szobájukba. – Anya, nincs még egy kis pénzed sítáborra? – kérdezte Réka köszönés nélkül. Akkor döbbentem rá: már nem vagyok része az életüknek. Csak akkor keresnek, ha pénz kell.

Egy este összeszedtem minden bátorságomat, és behívtam őket a nappaliba. – Beszélni szeretnék veletek – kezdtem könnyes szemmel. Gábor fel sem nézett a tévéből, Dóri forgatta a szemét, Réka pedig fülhallgatót dugott a fülébe.

– Egész életemben értetek dolgoztam. Mindent meg akartam adni nektek. De most úgy érzem, már semmit nem jelentek nektek, csak pénzt – mondtam remegő hangon.

– Anya, túlzásba viszed – morogta Dóri. – Minden szülő segít a gyerekének.

– De hol van a hálátok? Mikor kérdeztétek meg utoljára, hogy vagyok? Hogy nekem mire van szükségem? – ekkor már elcsuklott a hangom.

Gábor végre megszólalt: – Te akartál kimenni Ausztriába dolgozni. Senki nem kényszerített.

Akkor valami eltört bennem. Évekig hittem, hogy helyesen cselekszem: feláldozom magam értük. De közben elvesztettem magamat. És őket is.

Elkezdtem esténként sétálni a Margitszigeten, csak hogy ne kelljen otthon lennem. Egyik délután összefutottam régi osztálytársammal, Évával. – Jézusom, Zsuzsa! Te mennyit változtál… Emlékszel még, mennyit álmodoztunk arról, hogy világot látunk és önmagunkért élünk? Mi lett ebből? – kérdezte.

– Család lett belőle – válaszoltam keserűen. – Mindent odaadtam nekik, de nekem már semmi nem maradt.

Éva megszorította a kezem: – Ideje lenne magadra is gondolni.

Elkezdtem vele jógázni járni és beültünk néha egy kávéra az Oktogonon lévő kis kávézóba. Először éreztem azt hosszú idő után, hogy nem csak anya vagyok, hanem nő is.

Otthon azonban semmi sem változott. Egy nap Dóri állított be bőrönddel: – Anya, lakhatok itt? Összevesztem Bencével és nincs hova mennem.

Ránéztem és egyszerre éreztem szeretetet és dühöt. – Dóri, mindig itt lesz az otthonod. De meg kell értened: nem csak adni tudok. Nekem is szükségem van rád.

Dóri sírva fakadt: – Sajnálom, anya! Tudom, hogy önző voltam… De már azt sem tudom, hogyan legyek más.

Átöleltük egymást és először éreztem reményt hosszú idő után.

Rékával viszont semmi sem változott. Csak akkor írt rám: „Utald már el a pénzt tankönyvre.” Amikor egyszer visszaírtam neki: „Hogy vagy? Hiányzol,” csak annyit válaszolt: „Jól.”

Elkezdtem pszichológushoz járni. Azt mondta: – Zsuzsa, határokat kell húznia. Az értékét nem az adja meg, mennyi pénzt ad a családjának.

Nehéz volt. Amikor Réka újra pénzt kért minden szó nélkül, ezt írtam neki: „Szívesen segítek, de nekem is szükségem van rád.” Nem válaszolt.

Egy este Réka hazaállított a barátjával és szó nélkül ment el mellettem a szobájába. Később azonban kijött hozzám a konyhába: – Anya… Bocsánat mindenért. Nem tudok beszélni az érzéseimről… De tudom, mennyit tettél értünk.

Átöleltük egymást és tudtam: hosszú lesz még az út a gyógyulásig.

Ma már képes vagyok nemet mondani. Képes vagyok azt mondani: „Most magamra van szükségem.” Tanulom újra azt is, hogy ne csak anya és feleség legyek, hanem nő is – saját álmokkal.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon vissza lehet szerezni egy család tiszteletét annyi év önfeláldozás után? Hol húzódik a határ szeretet és kihasználás között?