Bűntudat a szívemben: Anyám otthonba kerülése után

– Hogy tehetted ezt vele, Róbert? – csattant fel a nővérem, Ágnes, miközben a nappali sarkában állt, karba tett kézzel. A hangja remegett a haragtól és a fájdalomtól.

Én csak ültem a kanapén, a kezem ökölbe szorult, és próbáltam nem sírni. A szobában fojtogató volt a csend, csak anyám régi faliórája kattogott monotonul. Aznap reggel vittem be anyát az otthonba. Még most is hallom, ahogy halkan kérdezte: „Ugye holnap hazaviszel, fiam?”

Nem tudtam ránézni Ágnesre. Csak bámultam a padlót, mintha ott keresném a választ arra, amit magamnak sem tudtam megmagyarázni. Anyám mindig erős asszony volt. Egyedül nevelt fel minket, apánk halála után is tartotta magát – és minket is. De az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban felejtett el dolgokat, néha rám sem ismert. Egyszer eltévedt a piacon, máskor pedig éjszaka kóborolt ki az utcára.

A munkahelyemen is egyre nehezebben teljesítettem. A főnököm, Feri bácsi már többször szólt, hogy nem koncentrálok. De mit mondhattam volna? Hogy minden éjjel attól rettegek, anyám megint eltűnik? Hogy napközben is folyton azon jár az eszem, vajon evett-e, bevette-e a gyógyszereit?

Ágnes viszont mindig csak beszélt. „Majd megoldjuk!” – mondta újra és újra, de sosem jött segíteni. Ő vidéken él a családjával, ritkán járt fel Pestre. Minden rám maradt: a bevásárlás, a főzés, az orvoshoz járás. És most mégis engem hibáztat.

– Nem volt más választásom – suttogtam végül.

– Mindig van választás! – vágott vissza Ágnes. – Anyánk nem ezt érdemli.

A szavak úgy hasítottak belém, mint egy kés. Tudtam, hogy igaza van – vagy legalábbis úgy éreztem. De már nem bírtam tovább. Egyik este, amikor anyám rám zárta a fürdőajtót és azt hitte, betörő vagyok, rájöttem: veszélyes így élni.

Az otthonban kedvesek voltak vele. A nővérek mosolyogtak, bemutatták neki a többi lakót. Anyám mégis csak ült az ágy szélén és engem nézett azokkal a nagy barna szemeivel – ugyanúgy, mint gyerekkoromban, amikor beteg voltam és ő virrasztott mellettem.

Hazafelé vezetve sírtam. A kocsiban visszhangzott anyám hangja: „Ugye holnap hazaviszel?”

Otthon aztán minden üresnek tűnt. A lakásban ott maradt az illata, a kötött sálja a fogason, a fényképek a polcon. Minden emlék fájt.

A következő napokban Ágnes nem szólt hozzám. A feleségem, Eszter próbált vigasztalni:

– Róbert, nem tehetsz róla. Nem vagy orvos vagy ápoló. Ez volt a legjobb döntés.

De én csak bólintottam. Nem tudtam elhinni.

A munkahelyemen is egyre zárkózottabb lettem. A kollégáim kérdezgették:

– Mi van veled mostanában?

De nem akartam beszélni róla. Féltem attól is, hogy ítélkeznek majd felettem.

Vasárnap meglátogattam anyát az otthonban. Az udvaron ült egy padon, egy másik idős asszonnyal beszélgetett. Amikor meglátott, felderült az arca.

– Szervusz, fiam! – mondta mosolyogva.

Leültem mellé és próbáltam beszélgetni vele. De néha összekeverte a neveket, máskor meg azt hitte, még mindig gyerek vagyok.

– Ugye holnap hazaviszel? – kérdezte újra.

Nem tudtam mit mondani. Csak megszorítottam a kezét.

Hazafelé ismét sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy áruló.

Este Ágnes felhívott.

– Róbert… – kezdte halkan. – Talán igazad volt. Lehet, hogy tényleg ez volt a legjobb neki… Csak… olyan nehéz elfogadni.

– Nekem is – válaszoltam rekedten.

Azóta minden nap küzdök magammal. Próbálom elfogadni a döntésemet, de a bűntudat nem múlik. Néha azt kívánom, bárcsak visszaforgathatnám az időt – vagy legalább valaki megmondaná, hogyan lehet ezt feldolgozni.

Ti mit tennétek a helyemben? Túl lehet lépni valaha ezen a bűntudaton? Vagy örökre velem marad?