Bőröndökkel érkeztek – Egy magyar család szűk lakásban, nagy szívvel
– Anna, ezt most komolyan gondolod? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalra borultam. A háttérben a panelház liftje zúgott, a szomszédban valaki már reggel hétkor fúrni kezdett. – Hogy érted, hogy jöttök mindhárman? Hova? Ide? Hozzám?
– Anya, nincs más választásunk – Anna hangja fáradt volt és elcsigázott. – A főbérlő felmondta a szerződést, két hét múlva menni kell. Nincs pénzünk kaucióra, minden albérlet drága. Amíg Peti nem talál munkát, nem tudunk külön menni. Csak pár hétig, ígérem.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nem mondhatok nemet. Anna az egyetlen lányom, Peti a vejem, akit mindig is kedveltem, és ott van még a kis Marci is – az én egyetlen unokám. De a lakásom… egyetlen szoba, egy kihúzható kanapé, egy régi fotel és egy konyhafülke. A fürdőszobában alig lehet megfordulni. Mégis, mit tehettem volna?
– Jól van – sóhajtottam. – Gyertek. Majd csak megoldjuk valahogy.
A következő napokban lázas takarításba kezdtem. Kidobtam a régi újságokat, elajándékoztam néhány könyvet a szomszédnak, és próbáltam helyet csinálni a szekrényben. A macskám, Cirmi értetlenül figyelte a sürgés-forgást.
– Na, Cirmi, vendégeink lesznek – mondtam neki. – Remélem, szereted a gyerekeket.
A költözés napján Annaék két bőrönddel és három sporttáskával álltak az ajtóban. Marci álmosan kapaszkodott anyja kezébe.
– Szia, mama! – motyogta.
– Gyere csak ide! – öleltem magamhoz. Anna szeme alatt sötét karikák ültek.
– Ne haragudj, hogy így rád zúdulunk – suttogta.
– Ugyan már! Család vagyunk – próbáltam mosolyogni.
Az első este még mindenki igyekezett kedves lenni. Anna főzött lecsót, Peti elmosogatott. Marci a macskával játszott. De már másnap reggel elkezdődtek a súrlódások.
– Anya, hol van a kávéfőző? – kérdezte Anna álmosan.
– A felső polcon. De ne tedd vissza vizesen, mert bepenészedik! – szóltam rá akaratlanul is élesebben.
Peti a fürdőszobában tusolt, közben Marci az ajtót rángatta.
– Apa, siess már! Pisilnem kell!
Aztán jött az első komolyabb vita. Peti egész nap állásinterjúkra járt, de sehol sem kellett egy vidéki fiú diplomával és tapasztalat nélkül. Anna otthonról próbált dolgozni a laptopján, de Marci folyton nyafogott.
Egyik este Anna kiborult:
– Nem bírom tovább ebben a zsúfoltságban! Mindenki a fejemen ugrál! Peti egész nap nincs itthon, én meg próbálok dolgozni egy asztalnyi helyen!
– És szerinted nekem könnyű? – csattantam fel. – Hatvan éves vagyok! Egész életemben dolgoztam! Most végre lenne egy kis nyugalmam… De nem! Mindenki csak azt várja tőlem, hogy mindent megoldjak!
Anna sírva fakadt. Peti csendben ült az ablakban és bámulta az esti fényeket. Marci ijedten bújt hozzám.
Aznap éjjel alig aludtam valamit. A plafonon táncoló fények között azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem tudunk békében együtt élni?
A következő napokban próbáltunk alkalmazkodni egymáshoz. Reggelente felváltva használtuk a fürdőt. Anna néha segített főzni vagy takarítani, de sokszor csak bámult maga elé fáradtan. Peti egyre zárkózottabb lett.
Egyik este váratlanul becsöngetett a szomszédasszonyom, Ilonka néni.
– Na mi újság, Erzsike? Hallom, nagy lett nálatok a forgalom! – kacsintott rám.
– Hát… összeszorultunk egy kicsit – mondtam zavartan.
Ilonka néni leült egy percre és halkan megsúgta:
– Tudod, nálunk is így volt régen. A fiamék két évig laktak nálam az unokákkal. Néha majd megőrültem tőlük… De most már hiányoznak.
Elgondolkodtam ezen. Vajon én is így fogok visszagondolni ezekre a napokra?
Aztán jött az igazi próbatétel: Peti egyik este részegen jött haza.
– Mi történt veled?! – kérdeztem döbbenten.
– Felvettek végre valahova… de csak raktárosnak… – motyogta keserűen. – Ezért tanultam annyit? Ezért jöttünk Pestre?
Anna dühösen nézett rá:
– Inkább örülj neki! Legalább lesz fizetésünk!
Peti becsapta maga mögött az ajtót és eltűnt a fürdőben.
Aznap este Anna hozzám bújt az ágyban.
– Anya… félek, hogy szétesik minden. Peti depressziós lesz… Marci meg érzi ezt az egészet… Én is kezdek beleőrülni.
Átöleltem őt.
– Kislányom… én is félek. De együtt talán könnyebb lesz átvészelni.
A következő hetekben lassan javultak a dolgok. Peti dolgozott ugyan raktárosként, de legalább volt pénzük kenyérre és tejre. Anna talált egy olcsóbb albérletet Zuglóban; pici volt és lepukkant, de legalább külön lehettek végre.
Az utolsó estén együtt vacsoráztunk: paprikás krumplit főztem, Marci segített krumplit pucolni.
– Mama… ugye még jövünk hozzád? – kérdezte halkan.
– Persze, kisfiam! Mindig várni foglak benneteket!
Amikor elmentek másnap reggel, üres lett a lakásom. Cirmi is csak csendben ült az ablakban és nézte az utcát.
Most itt ülök újra egyedül és azon gondolkodom: vajon jól tettem-e mindent? Lehet-e úgy segíteni a gyerekeinken, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat? Ti mit gondoltok erről? Várom a véleményeteket.