Barátság, árulás, újrakezdés – Egy magyar nő története a bizalomról és megbocsátásról

– Te vagy az? – hallottam a hangomat remegni, miközben a kaputelefonba beszéltem. A hang túl ismerős volt ahhoz, hogy ne ismerjem fel, mégis évek óta próbáltam elfelejteni. – Én vagyok, Zsófi. Kérlek, engedj be! Fázom…

A szívem hevesen vert. Tizenöt éve nem láttam Zsófit. Akkoriban a legjobb barátnőm volt, aztán egyetlen éjszaka alatt mindent elvesztettem miatta: a szerelmemet, a bizalmamat, a családom támogatását. Most itt állt a panelház előtt, egy esős márciusi estén, amikor már azt hittem, végre rendbe jött az életem.

Felmentünk a harmadikra. Zsófi kabátja átázott, haja csapzottan lógott az arcába. Ahogy belépett, rögtön körbenézett – mintha keresne valamit. Vagy valakit.

– Nem gondoltam volna, hogy még mindig ugyanitt laksz – mondta halkan.

– Nem volt pénzem elköltözni – feleltem szárazon. – Mit akarsz?

Leült az asztalhoz, keze remegett. – Nincs hová mennem. Elhagytam Lacit. Nincs pénzem, nincs munkám… csak te jutottál eszembe.

Felnevettem. Keserűen. – Most én vagyok az utolsó mentsvárad? Miért pont én?

Zsófi lehajtotta a fejét. – Tudom, hogy megbántottalak. De senki másom nincs Budapesten.

A múlt hirtelen rám szakadt. Tizenöt éve volt, de még mindig élesen emlékeztem mindenre: ahogy Zsófi összejött Gergővel, az akkori szerelmemmel, ahogy a családom engem hibáztatott mindenért. Anyám akkor azt mondta: „Ha ilyen barátaid vannak, ellenség nem is kell.”

– Miért most jöttél vissza? – kérdeztem végül.

– Mert nincs másom – suttogta.

Csend lett. Csak az eső kopogott az ablakon.

– Maradhatok ma éjjel? Holnap keresek albérletet…

Sóhajtottam. Tudtam, hogy nem lenne szabad beengednem újra az életembe. De magyar ember nem hagyja az utcán a régit – legalábbis ezt tanultam otthon.

– Egy éjszakára – mondtam végül. – De ne várj tőlem semmit.

Zsófi hálásan bólintott. Közben a telefonom rezgett: anyám hívott.

– Mi van már megint? – szóltam bele ingerülten.

– Hallottam, hogy Zsófi visszajött Pestre. Ugye nem engeded be? – Anyám hangja szinte parancsolt.

– Már itt van. Nem hagyhattam kint az esőben.

– Ne feledd el, mit tett veled! Ha most újra megbízol benne, csak magadra vess!

Letettem. Zsófi közben csendben teát főzött a konyhában, mintha mindig is itt lakott volna.

Az este kínosan telt. Próbált beszélgetni, de én csak egyszavas válaszokat adtam. Végül leült mellém a kanapéra.

– Sajnálom, amit akkor tettem… Gergővel… Nem tudom jóvátenni.

– Nem is kell – vágtam rá gyorsan. – Már rég túl vagyok rajta.

Hazudtam. Még mindig fájt.

– Tudod… – kezdte újra –, amikor anyám meghalt tavaly, rájöttem, mennyire egyedül vagyok. Akkor gondoltam rád először…

A szavaira összeszorult a torkom. Anyám és Zsófi anyja régen barátnők voltak. A mi barátságunk is emiatt kezdődött. Aztán minden szétesett.

Másnap reggel Zsófi már korán fent volt. Kávét főzött, rendet rakott a konyhában.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte félénken.

– Nem kell – mondtam ridegen.

Később együtt mentünk le a boltba. A szomszéd Marika néni rögtön kiszúrta Zsófit.

– Nahát! Csak nem Zsófi? Hány éve nem láttalak! – csapta össze a kezét.

– Sok minden történt… – motyogta Zsófi zavartan.

Marika néni rám nézett jelentőségteljesen: – Vigyázz vele, kislányom!

Hazafelé Zsófi megállt a játszótér mellett.

– Emlékszel? Itt ültünk órákig és álmodoztunk arról, milyen lesz majd felnőttként Budapesten élni…

– Igen – feleltem halkan –, de egyikünk sem így képzelte el.

Otthon Zsófi elkezdett albérleteket nézegetni a neten. De minden túl drága volt neki.

– Nem tudom, mit csináljak… – mondta kétségbeesetten. – Ha legalább munkát találnék…

Ekkor hirtelen beugrott valami: az irodánkban épp keresnek adminisztrátort. De vajon ajánlhatom-e őt? Mi lesz, ha megint csalódást okoz?

Este felhívtam apámat is.

– Ne légy bolond! Az ilyen emberek sosem változnak! – mondta keményen.

– De hát mindenki megérdemel egy második esélyt… nem?

Apám csak hümmögött.

Aznap este Zsófi sírva fakadt.

– Nem akarok terhedre lenni! Csak egy kis időt kértem…

Valami bennem megremegett. Láttam rajta az őszinte bűntudatot és félelmet. De közben ott motoszkált bennem: mi van, ha csak kihasznál?

Végül ajánlottam neki az állást az irodánkban. A főnököm beleegyezett egy próbanapba.

Másnap reggel együtt mentünk dolgozni. Az irodában mindenki furcsán nézett ránk: „Ez nem az a lány…?” – suttogtak a hátunk mögött.

Zsófi ügyes volt, gyorsan tanult, de látszott rajta a feszültség. Ebédszünetben odajött hozzám:

– Köszönöm… tényleg mindent köszönök!

Csak bólintottam. Még mindig nem tudtam eldönteni: jól teszem-e?

A próbaidő végére Zsófit felvették teljes állásba. Talált egy kis albérletet is Újpesten. Lassan kezdett visszailleszkedni az életbe.

Egy este átjött hozzám vacsorára. Anyám is ott volt.

– Remélem, most már nem fogod újra elárulni a lányomat! – mondta anyám keményen.

Zsófi lehajtotta a fejét: – Soha többé nem tennék ilyet…

A vacsora után kettesben maradtunk Zsófival.

– Szerinted lehet még igazi barátság köztünk? – kérdezte halkan.

Sokáig hallgattam. Aztán így szóltam:

– Talán igen… de már sosem lesz olyan, mint régen.

Zsófi bólintott. A szemében könnyek csillogtak.

Azóta eltelt egy év. Néha találkozunk, beszélgetünk, de már nem vagyunk azok az álmodozó lányok a játszótérről. Érettebbek lettünk, óvatosabbak és talán kicsit magányosabbak is.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik egyszer már mindent elvettek tőlünk? Vagy csak megtanulunk együtt élni a múlt árnyaival?