Baba vagyok, nem cseléd: Egy magyar nagymama vallomása

– Nem, Zsuzsi, most nem tudok vigyázni a gyerekekre – mondtam ki végre azt a szót, amitől hónapok óta rettegtem. A konyhaasztalnál ültünk, a kávé már kihűlt, Zsuzsi arca pedig egyre vörösebb lett. Azt hittem, hogy megkönnyebbülést érzek majd, de helyette csak bűntudat öntött el.

– Anyu, hát miért nem? Tudod, mennyire nehéz nekünk, mindketten dolgozunk! – fakadt ki Zsuzsi.

A szívem összeszorult. Persze, hogy tudom. Látom rajtuk az állandó fáradtságot, az aggódást a pénz miatt. De én is fáradt vagyok. Hatvanöt éves vagyok, és úgy érzem, mintha az életem már csak másokról szólna.

Amikor nyugdíjba mentem, azt hittem, végre lesz időm magamra. Eljárok majd a könyvtárba, kertészkedem, talán még a régi barátnőimmel is találkozom néha. Ehelyett minden napom ugyanúgy telt: reggel felkeltem, átmentem Zsuzsiékhoz, főztem, mostam, takarítottam, vittem-hozam az unokákat oviba, iskolába. Szeretem őket – Isten látja lelkem –, de néha úgy érzem, mintha láthatatlan lennék.

A férjem, Laci már régóta mondogatja: – Marika, nem kell mindent elvállalni! – De ő férfi. Neki sosem mondják azt a boltban vagy a buszon: „Ugye milyen jó dolgod van, hogy egész nap az unokákkal lehetsz?”

Zsuzsi most némán nézett rám. A csend szinte fojtogató volt.

– Tudod mit? – törte meg végül a hallgatást. – Akkor majd keresünk valakit pénzért. De ne csodálkozz, ha nem lesz olyan jó nekik! – A hangja remegett.

A könnyeimet nyeltem. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre szeretnék egy kicsit élni?

Aznap este Laci átölelt.

– Jól tetted – mondta halkan. – Mindig csak adsz-adsz-adsz… Mikor kapsz vissza valamit?

De másnap reggel máris bűntudattal ébredtem. A telefon pittyegett: „Anyu, mégis ráérsz ma délután? Beteg lett a bébiszitter.”

A szívem összeszorult. Megint választanom kellett: magamat válasszam vagy a családot?

Az egész falu tudja rólam, hogy „aranykezű” nagymama vagyok. Mindenki hozzám fordul tanácsért: hogyan kell lekvárt főzni, hogyan lehet egy makacs gyereket rávenni az evésre… De ki kérdezi meg tőlem, hogy én hogy vagyok?

Egyik este leültem a régi naplóm mellé. Felütöttem egy régi bejegyzést: „Ma megszületett Zsuzsi.” Akkor még azt hittem, minden áldozatot megér egy gyermek mosolya. Most is így gondolom – de hol van az a határ, ahol már én is számítok?

Egy héttel később Zsuzsi újra eljött hozzám.

– Anyu… beszélhetünk? – kérdezte halkan.

Leült mellém a kanapéra.

– Haragszol rám? – kérdeztem félve.

– Nem haragszom… Csak nem értem. Te mindig mindent megoldottál. Most miért nem?

Nagy levegőt vettem.

– Azért, mert elfáradtam. Szeretlek titeket, de szeretnék néha magamra is gondolni. Nem akarok cseléd lenni a saját családomban.

Zsuzsi lehajtotta a fejét.

– Sosem gondoltam így erre… Csak annyira megszoktuk, hogy mindig ott vagy nekünk.

Megfogtam a kezét.

– Ott is leszek. De néha hadd legyek csak Marika is, ne csak nagymama.

Azóta próbálunk új szabályokat felállítani. Néha sikerül tartani őket, néha nem. De legalább már beszélünk róla.

A faluban persze összesúgnak mögöttem: „Láttad? Marika már nem viszi minden nap az unokákat!” De már nem érdekel annyira. Inkább elmegyek sétálni Lacival vagy beülök egy kávéra a barátnőimmel.

Szeretem az unokáimat – de szeretném magamat is szeretni végre.

Ti mit gondoltok? Lehet-e egy nagymama önző? Vagy jogunk van végre magunkra is gondolni?