Az ideális férj – de nem nekem

– Miért nem tudsz egyszer úgy hazajönni, hogy nem csapod be az ajtót? – csattant fel Gábor hangja, ahogy beléptem a lakásba. A kulcs még a kezemben volt, a kabátom vizesen tapadt rám, odakint zuhogott az eső. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes csepp az ablakon az én türelmemet kopogtatná.

– Bocsánat – suttogtam, de már tudtam, hogy ebből ma este is vita lesz. Gábor a nappaliban ült, a tévé halkan duruzsolt, előtte egy gondosan megterített asztal: húsleves, rántott hús, krumplipüré – mindent ő főzött. A szomszédok szerint szerencsés vagyok. „Bezzeg az én férjem nem főz!” – mondja mindig Marika néni a lépcsőházból. „Gábor minden este virágot hoz neked!” – irigykedik Éva is, amikor látja a vázában a friss tulipánokat.

De ők nem hallják azt a csendet, ami vacsora közben ül közénk. Nem érzik azt a fojtogató érzést, amikor Gábor minden mozdulatomat figyeli: hogyan vágom fel a húst, mennyit sózok a levesbe, mikor teszem le a villát. Nem látják azt sem, hogy minden mosolyom mögött ott lapul valami kimondatlan fáradtság.

– Ma is túlóráztál? – kérdezi Gábor, miközben mer nekem a levesből.
– Igen, bejött egy sürgős ügy – válaszolom halkan.
– Mindig csak a munka… – sóhajtja. – Nem lehetne egyszer időben hazajönni? Megint egyedül ettem volna, ha nem várok rád.

Aztán csend. A kanál koppanása a tányéron. A gondolataim elkalandoznak: vajon tényleg hálásnak kellene lennem ezért az életért? Hogy Gábor mindent megtesz értem? Hogy sosem emel rám hangot, sosem felejt el semmit? Hogy minden hónapban meglep egy újabb ajándékkal? Mégis… valami hiányzik.

A családom szerint bolond vagyok. Anyám mindig azt mondta: „Kislányom, ilyen férfit keresve sem találsz! Nézd meg a barátnőidet: egyiknek iszik a férje, másiknak folyton nőzik. Neked meg aranyéleted van!” De anyám nem tudja, milyen érzés minden reggel úgy ébredni, hogy már előre félek attól, vajon ma mivel akar majd kedveskedni Gábor – és én hogyan fogom eljátszani az örömöt.

A testvérem, Andi egyszer megkérdezte:
– Te szereted még Gábort?
Sokáig hallgattam. Aztán csak annyit mondtam:
– Nem tudom.

Ez volt az igazság. Nem tudtam. Szerettem-e valaha igazán? Vagy csak belesodródtam ebbe a házasságba, mert mindenki szerint ez volt a helyes út? Gábor udvarlása idején minden olyan egyszerűnek tűnt: virágok, vacsorák, figyelmesség. Mindenki irigyelt minket. De mostanra úgy érzem magam mellette, mint egy szép porcelánbaba egy vitrinben: kívülről tökéletesnek látszik az életünk, de belül üres vagyok.

Egy este aztán betelt a pohár. Gábor újabb meglepetéssel várt: jegyeket vett egy wellness hétvégére Hévízre.
– Tudom, mennyire szereted a termálvizet! – mosolygott rám büszkén.
– Köszönöm – mondtam automatikusan.
De belül csak azt éreztem: megint eldöntött helyettem valamit. Megint nem kérdezte meg, hogy mit szeretnék igazán. Hogy talán csak egy csendes estére vágyom otthon, egyedül. Vagy hogy végre ne kelljen szerepet játszanom.

Aznap este Andinak írtam egy hosszú üzenetet:
„Nem bírom tovább ezt az állandó tökéletességet. Mindenki azt hiszi, áloméletem van, de én már azt sem tudom, ki vagyok mellette. Mintha minden nap egy másik ember lennék – az ő kedvéért.”
Andi csak annyit válaszolt:
„Beszélj vele! Mondd el neki!”

De hogyan mondjam el valakinek, aki mindent érted tesz? Hogyan mondjam el Gábornak, hogy pont ez az állandó gondoskodás fojtogat? Hogy néha szeretnék hibázni anélkül, hogy rögtön kijavítana? Hogy néha szeretném magam eldönteni, mit vacsorázunk vagy hova megyünk hétvégén?

A következő napokban kerültem Gábort. Később jártam haza, elhúzódtam tőle az ágyban is. Ő persze észrevette.
– Valami baj van? – kérdezte egyik este.
– Nincs semmi – hazudtam.
De ő nem hagyta annyiban.
– Kérlek, mond el! Látom rajtad, hogy valami bánt.

Akkor kitört belőlem minden:
– Nem akarom ezt tovább! Nem akarom ezt az életet! Fojtogatsz a szereteteddel! Nem vagyok boldog!

Gábor arca elsápadt. Sokáig csak nézett rám döbbenten.
– De hát mindent érted csinálok… Mindig azt hittem, ezt akarod…
– Nem kérdezted meg soha! Mindig csak adsz és adsz… De sosem kérdezed meg: mire vágyom igazán!

Aznap éjjel külön aludtunk. Másnap reggel csendben készítette el a kávét. Nem szólt hozzám egész nap. A lakásban dermedt volt a levegő.

A család persze rögtön észrevette a változást. Anyám felhívott:
– Mi történt köztetek? Gábor olyan szomorú volt tegnap a boltban…
Nem tudtam mit mondani. Hogy magyarázzam el bárkinek is ezt az érzést?

A munkahelyemen is feszültebb lettem. Egyik kolléganőm, Zsuzsa félrehívott:
– Minden rendben otthon?
– Persze – vágtam rá gyorsan.
De ő csak szomorúan nézett rám.

Egy hét telt el így. Gábor próbált közeledni: reggelente kávét főzött nekem, este vacsorát készített. De már nem szólt hozzám annyit. Mintha ő is elveszett volna ebben az egészben.

Végül egy vasárnap reggel leült mellém a konyhaasztalhoz.
– Szeretném tudni… Mit szeretnél igazán? Mitől lennél boldog?
Sokáig hallgattam. Néztem az ablakon át a szemerkélő esőt.
– Talán… csak egy kis szabadságot. Hogy néha hibázhassak anélkül, hogy rögtön kijavítanál. Hogy néha ne kelljen megfelelnem senkinek. Hogy néha ne legyen minden tökéletes…
Gábor halkan bólintott.
– Ezt sosem mondtad eddig… Azt hittem, ha mindent megadok neked, boldog leszel mellettem.
– Épp ez az… Néha attól vagyunk boldogok, ha együtt kereshetjük meg azt, ami jó nekünk – nem attól, ha valaki mindent előre eldönt helyettünk.

Azóta próbálunk újra tanulni egymástól és egymásról. Néha még mindig nehéz: Gábor ösztönösen segíteni akar mindenben; én pedig néha túl keményen utasítom vissza ezt a gondoskodást. De legalább már beszélünk róla.

A család persze továbbra sem érti: „Mi bajod lehet egy ilyen férj mellett?” – kérdezik gyakran.
De én már tudom: nem attól lesz valaki ideális társ, hogy kívülről minden tökéletesnek látszik. Hanem attól, hogy belül is szabadnak érezhetem magam mellette.

Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik magukat magányosnak egy látszólag tökéletes kapcsolatban? Ti mit gondoltok: lehet boldog az ember ott, ahol mindenki más szerint már rég annak kellene lennie?