„Az én családom igazi élősködők”: Hogyan döntöttünk Márkkal, hogy végre határokat húzunk és visszaszerezzük az életünket

– Már megint itt vannak? – kérdezte Márk halkan, miközben az ablakon át nézte, ahogy anyám és öcsém kipakolják a csomagjaikat a kocsiból. A hangjában ott volt a fáradtság, amit hónapok óta próbált elrejteni előttem. Én csak bólintottam, és éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Minden alkalommal ugyanaz: anyám és öcsém bejelentés nélkül jönnek, mintha a mi lakásunk lenne az ő nyaralójuk. A hűtő tartalma egy hét alatt eltűnik, a fürdőszobában minden reggel sorban állunk, és estére már csak a mosatlan edények maradnak utánuk.

– Szia, kicsim! – csapta ki anyám az ajtót, mintha hazaérkezett volna. – Remélem, nem baj, hogy most is maradunk pár napot. Olyan jó itt nálatok! – mondta, miközben már a cipőjét rúgta le a folyosón. Öcsém, Gergő, csak egy biccentéssel üdvözölt minket, aztán már ment is be a nappaliba, hogy bekapcsolja a tévét.

Márk rám nézett, és láttam rajta: most már tényleg elege van. Az elmúlt évben legalább tízszer fordult elő ugyanez. Anyámék sosem kérdeznek, csak jönnek. Ha szóvá teszem, megsértődnek. Ha nem mondok semmit, magamat árulom el.

Aznap este Márk leült mellém a konyhában. – Zsófi, ezt így nem lehet tovább csinálni. Ez nem normális. Nekünk is jogunk van nyugalomhoz. – A hangja halk volt, de határozott. – Szeretlek téged, de nem akarok úgy élni, hogy mindig másokhoz kell alkalmazkodnunk a saját otthonunkban.

A könnyeim potyogtak. Tudtam, igaza van. De hogyan mondjam el anyámnak? Hogyan mondjam el annak az asszonynak, aki egyedül nevelt fel minket Gergővel? Hogyan mondjam el neki, hogy most már nekem is jogom van saját élethez?

Másnap reggel anyám már a konyhában sertepertélt. – Zsófikám, elfogyott a tej. Ugorj már le érte! – szólt ki nekem. Gergő közben a fürdőszobában zúdította le magáról a vizet, mintha wellnessben lenne.

– Anya, beszélnünk kellene – kezdtem óvatosan.
– Most? – nézett rám értetlenül.
– Igen…

Leültünk az asztalhoz. Márk is ott volt mellettem.

– Anya… nagyon szeretlek titeket, de ez így nekünk sok. Szükségünk lenne arra, hogy néha csak kettesben lehessünk Márkkal. Hogy ne legyen mindig tele a lakás…

Anyám arca megkeményedett.
– Hát ezért neveltelek fel? Hogy kidobjatok minket? – kérdezte remegő hangon.
– Nem erről van szó… csak…
– Tudod mit? Akkor megyünk! – csapta össze a kezét.

Gergő kijött a fürdőből törölközőben.
– Mi van? Megint balhéztok?
– Nem balhézunk – mondtam halkan –, csak szeretném, ha néha előre szólnátok, ha jönni akartok. És hogy ne maradjatok hetekig…

Anyám felpattant.
– Soha nem gondoltam volna, hogy ezt kapom tőletek! Hogy a saját lányom zavar ki a lakásából!

A következő órákban csend volt. Anyám duzzogva pakolt, Gergő is csak morogva dobálta össze a cuccait. Amikor elmentek, üresség maradt utánuk. Márk átölelt.
– Jól vagy? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – suttogtam.

A következő hetekben anyám nem hívott fel. Gergő is eltűnt. A családi csoportban csak néha jelent meg egy-egy passzív-agresszív üzenet: „Remélem, jól vagytok ott kettesben.”

A karácsony közeledett. Mindig nálunk volt az ünnep. Most viszont senki nem kérdezte meg, hogy megyünk-e hozzájuk vagy jönnek-e hozzánk. Ültem a kanapén Márkkal és néztem a fát. Üres volt minden.

Egyik este anyám mégis felhívott.
– Zsófi… lehet beszélni veled?
– Persze.
– Nem akartam én bántani titeket… Csak olyan jó volt nálatok. Olyan üres most minden nélkületek…
– Anya… nekünk is hiányoztok. De muszáj volt határt húznunk. Különben sosem lesz saját életünk.

Hosszú csend volt.
– Talán igazad van – mondta végül anyám halkan.

Azóta ritkábban jönnek hozzánk. Néha előre szólnak. Néha még mindig megsértődnek valamin. De most már tudom: jogom van ahhoz, hogy saját életem legyen.

Mégis… minden este felteszem magamnak a kérdést: tényleg ennyire önző vagyok? Vagy egyszerűen csak felnőttem?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt?