Az elszámolás árnyéka – Egy magyar család története a pénz és szeretet határán

– Mennyiért vetted ezt a süteményt, Zsuzsa? – csattant fel Ilona néni hangja, miközben a vasárnapi ebédnél a tányéromra nézett. A villa megállt a kezemben, és a szívem összeszorult. A család többi tagja – férjem, Gábor, és a kamasz lányunk, Lili – egyszerre némult el. A konyhában terjengő húsleves illata hirtelen fojtogatóvá vált.

– Nem számít, Ilona néni, csak gondoltam, meglepem magukat – próbáltam mosolyogni, de a hangom remegett.

– Minden számít, kislányom! – vágott vissza. – Az én időmben nem szórtuk így a pénzt. Ha mindenki így élne, már rég csődbe ment volna az ország!

Gábor zavartan köhintett, de nem szólt közbe. Lili az ölembe bújt, mintha érezné, hogy szükségem van rá. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: sosem leszek igazán otthon ebben a családban.

A mi történetünk nem különleges – vagy talán mégis? Egy magyar kisvárosban élünk, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol a családi összetartás szent dolognak számít. De nálunk valahogy mindig minden a pénzről szólt. Ilona néni özvegyen maradt fiatalon, keményen dolgozott egy textilgyárban, hogy felnevelje Gábort. Mindig azt mondta: „A pénz biztonságot ad. A szeretet meg… az jön és megy.”

Amikor Gáborral összeházasodtunk, azt hittem, majd idővel elfogad. De minden vasárnap ugyanaz: számonkérés, gyanakvás, apró szúrások. Ha új cipőt vettem Lilinek, Ilona néni rögtön kiszámolta, mennyibe kerülhetett. Ha elmentünk nyaralni Balatonra, azt mondta: „Jobb lett volna félretenni azt a pénzt.”

Egyik este Gáborral összevesztünk. – Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem könnyek között.

– Anyám ilyen… Nem tudom megváltoztatni – sóhajtott. – De hidd el, szeret téged is. Csak máshogy mutatja ki.

De én nem éreztem ezt a szeretetet. Csak az üres tekintetet és az örökös számolgatást.

Aztán jött az ősz, és Ilona néni megbetegedett. Egyik nap felhívott: – Zsuzsa, baj van… nagyon rosszul vagyok…

A hangja olyan gyenge volt, hogy azonnal rohantam hozzá. A lakásában hideg volt és rendetlenség uralkodott – mintha nem is az a pedáns asszony lakna itt, akit ismertem. Ágyban feküdt, sápadtan, remegve.

– Hozol nekem egy pohár vizet? – kérte halkan.

Napokig ápoltam. Főztem rá levest, cseréltem az ágyneműt, beszélgettem vele esténként. Néha úgy tűnt, mintha közelebb kerülnénk egymáshoz. Egyszer megkérdeztem:

– Ilona néni… miért olyan fontos magának mindig a pénz?

Elfordította a fejét.

– Mert ha nincs pénzed, senki vagy ebben az országban. Engem is csak akkor becsültek meg a gyárban, amikor prémiumot kaptam. Sosem voltam elég jó… csak ha dolgoztam és spóroltam.

– De hát most itt vagyok magának… nem pénzért.

– Majd meglátjuk – mondta halkan.

Amikor jobban lett, Gábor is többször meglátogatta. Egy este Ilona néni váratlanul elővett egy borítékot.

– Tessék, Zsuzsa. Ez magának jár – tolta elém az asztalon.

– Mi ez?

– Pénz. Azért, amit értem tett.

– Nem fogadhatom el! – fakadtam ki.

– Dehogynem! Mindennek ára van. Én így tudom kimutatni a hálámat.

Könnyek szöktek a szemembe.

– Én nem ezért segítettem magának…

Ilona néni csak vállat vont.

Aznap este Gáborral újra összevesztünk.

– Anyád szerint mindent meg lehet venni! Szerinted is?

– Nem tudom… de ő ilyen. Fogadd el tőle! Talán ez az ő szeretetnyelve…

De én nem tudtam elfogadni. A boríték hetekig ott hevert a fiókban. Végül visszaadtam neki.

– Ilona néni… én csak azt szeretném, ha egyszer azt mondaná: köszönöm vagy… örülök, hogy itt vagy nekem.

Hosszú csend következett.

– Nehéz nekem ilyet mondani – suttogta végül. – De talán igazad van…

A következő vasárnapon Ilona néni először ölelt át úgy igazán. Nem szólt semmit a sütemény áráról sem.

De az árnyék ott maradt közöttünk: minden gesztus mögött ott lapult a kérdés: vajon tényleg lehet-e szeretetet venni?

Most itt ülök az üres konyhában, hallgatom az óra kattogását és arra gondolok: hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Hányan érzik magukat idegennek egy asztal mellett csak azért, mert másképp tanulták meg kimutatni a szeretetet?

Vajon tényleg mindent pénzben kell mérni? Vagy van remény arra, hogy egyszer megtanuljuk kimondani: „Szeretlek” – anélkül is, hogy ára lenne?