Az elfelejtett képeslap – Egy anyós naplója a családi megbecsülésről

– Hát ezt most komolyan gondolod, Zsuzsa? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalra csaptam a telefonomat. A képernyőn egy színes, sablonos képeslap villogott: „Boldog születésnapot kívánunk!” – semmi több. Egyetlen szó sem tőle, a menyemtől, aki két házzal arrébb lakik, akinek annyi mindent adtam már az életemből.

A könnyeim végigfolytak az arcomon, ahogy a férjem, Laci, odalépett hozzám.
– Mi történt, Éva? – kérdezte aggódva, letéve a kezében tartott virágcsokrot.
– Semmi… csak… – próbáltam összeszedni magam, de a torkomban gombóc volt. – Zsuzsa még csak fel sem hívott. Egy képeslapot küldött Messengeren. Tudod, mennyit jelentett volna nekem egy ölelés vagy egy szó?

Laci sóhajtott, leült mellém.
– Tudod, hogy a fiatalok már nem úgy csinálják…
– Nem úgy csinálják? – csattantam fel. – Akkor minek főztem nekik vasárnaponként húsz évig? Miért adtuk oda nekik a lakást, amikor összeházasodtak? Miért vigyáztam az unokára, amikor Zsuzsa visszament dolgozni? Most meg egy képeslapot sem tud személyesen átadni?

A szívem összeszorult. Hatvanéves lettem ma. Nem vártam nagy ünneplést, csak egy kis figyelmességet. A munkahelyemen még a főnököm is megölelt, a kolléganőim sütit sütöttek. De a családom…

Este felhívtam a lányomat, Katát.
– Szia anya! Boldog szülinapot! – csilingelt a hangja.
– Köszönöm, kicsim. Te legalább gondoltál rám.
– Miért vagy ilyen szomorú? Laci mondta, hogy egész nap levert vagy.
– Zsuzsa… csak egy képeslapot küldött. Nem jött át, nem hívott fel. Semmi.
– Jaj anya, ne vedd már ennyire a szívedre! Tudod, mennyit dolgozik…
– Én is dolgoztam egész életemben! Mégis mindig szakítottam időt a családra.

Kata hallgatott egy pillanatig.
– Szerintem beszélj vele. Mondd el neki, hogy ez bánt téged.
– Minek? Úgysem értené meg…

Másnap reggel Laci próbált jobb kedvre deríteni. Friss kávét főzött, rántottát készített.
– Gyere ki az erkélyre, süt a nap! – hívott.
De én csak ültem az asztalnál, és újra meg újra megnéztem azt az átkozott képeslapot. Vajon tényleg túlérzékeny vagyok? Vagy jogosan várom el azt a kevés figyelmet?

Délután átjött a fiam, Gábor. Egy doboz bonbont hozott.
– Boldog szülinapot, anya! – adott puszit az arcomra.
– Köszönöm, Gabi. Zsuzsa nem jön?
Gábor zavartan lesütötte a szemét.
– Dolgozik még… nagyon sok a meló mostanában.
– Persze… mindig sok a munka – mondtam keserűen. – De egy üzenetre volt ideje.

Gábor leült velem szemben.
– Anya… ne haragudj rá. Fáradt mostanában. Az unoka is beteg volt múlt héten…
– Tudod mit? Nem haragszom. Csak fáj. Fáj, hogy úgy érzem: már nem számítok. Hogy mindaz, amit adtam, mintha semmit sem érne.

Este Laci próbált vigasztalni.
– Éva, ne emészd magad! A világ változik. Régen mindenki együtt ünnepelt, most mindenki rohan. De attól még szeretnek téged.
– Szeretnek? Akkor miért érzem magam ilyen egyedül?

A következő napokban kerültem Zsuzsát. Ha találkoztunk az utcán, csak biccentettem. Ő is érezte a feszültséget.
Egy hét múlva végül becsöngetett hozzánk.
– Szia Éva néni! – állt az ajtóban egy csokor tulipánnal és egy kis dobozzal. – Ne haragudjon rám… Tudom, hogy megbántottam magát.

Nem tudtam mit mondani. Csak néztem rá könnyes szemmel.
– Annyira siettem azon a napon… A munkahelyen is volt egy nagy balhé… De ez nem mentség – mondta halkan. – Sokat gondolkodtam rajta azóta. Sajnálom.

Leültünk a nappaliban. Zsuzsa elővett egy kézzel készített képeslapot.
– Ezt most én írtam magának – nyújtotta át remegő kézzel.
A lapra ezt írta: „Köszönöm mindazt, amit értem tettél. Sajnálom, hogy nem mutattam ki eléggé.”

Megöleltem őt. A haragom lassan oldódni kezdett.
– Csak azt szeretném érezni, hogy fontos vagyok nektek – suttogtam.
– Az is vagy… csak néha elfelejtjük kimutatni – felelte Zsuzsa könnyes szemmel.

Azóta próbálunk többet beszélgetni egymással. De bennem ott maradt a félelem: vajon tényleg ennyire megváltozott a világ? Vagy csak mi öregek ragaszkodunk túl görcsösen ahhoz, ami nekünk természetes volt?

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg túl sokat várok el? Vagy egyszerűen csak emberből vagyok, aki vágyik egy kis megbecsülésre? Ti mit gondoltok erről? Vajon hol húzódik ma Magyarországon a tisztelet határa?