Az apám árnyéka – Egy magyar család története a szétesésről és újrakezdésről

– Anyu, miért sírsz már megint? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a matekfüzetem fölé görnyedtem. A szobában terjengett a pálinka szaga, anyám keze remegett, ahogy a poharat letette. – Semmi baj, Zsófi, csak fáradt vagyok – motyogta, de tudtam, hogy hazudik. Tizenhárom éves voltam, és már régen megtanultam olvasni az arcán a fájdalmat.

Aznap este is ugyanaz történt, mint mindig: anyám bealudt a tévé előtt, én pedig csendben összeszedtem a poharakat, elmostam, és próbáltam nem gondolni arra, hogy holnap is ugyanez vár ránk. A panelház negyedik emeletén laktunk Zuglóban, ahol minden fal vékony volt, és a szomszédok mindent hallottak. Néha szégyelltem magam miattuk is.

Apám emléke már csak halvány folt volt bennem. Kicsi voltam, amikor elment – egy baleset vitte el, azt mondták hősi halált halt, mert megmentett valakit az utcán. Anyám akkor még nevetett néha, sütött nekem túrós batyut vasárnaponként. De aztán jött az üresség, a csendek, a poharak. És jött Laci.

Laci először kedves volt. Segített a ház körül, hozott nekem csokit a boltból. Anyám újra sminkelt reggelente, és néha még énekelt is főzés közben. Azt hittem, minden jóra fordulhat. De aztán Laci egyre többször maradt ki éjszakára, egyre kevesebbet beszélt hozzám is. Egyik este hallottam őket veszekedni: – Nem bírom ezt tovább, Éva! Nem ezért jöttem ide! – kiabálta Laci. Anyám csak sírt.

Aztán anyám teherbe esett. Azt mondta: – Zsófi, neked kell eldöntened, megtartsuk-e ezt a babát. – Megijedtem. Mit tud egy tizenhárom éves erről? De annyira vágytam egy testvérre, valakire, aki miatt érdemes reggel felkelni. – Szeretném, ha megszületne – suttogtam.

A következő hónapokban anyám mintha újjászületett volna. Nem ivott annyit, Laci is többet volt otthon. Már-már elhittem, hogy lehet normális életünk. De amikor megszületett a kisfiú – Bence –, minden megváltozott.

Laci nem jött be a kórházba. Amikor végre hazajöttünk, csak annyit mondott: – Nekem nem kell egy beteg gyerek! – Bence koraszülött volt, gyenge és sokat sírt. Laci összepakolt és elment. Anyám napokig nem kelt fel az ágyból.

– Miért hagyott itt minket? – kérdeztem anyámat zokogva.
– Mert gyáva volt – felelte keserűen. – És mert nem tudott szeretni igazán.

Az évek teltek. Anyám hol jobban volt, hol rosszabbul. Bence lassan erősödött, de mindig különleges figyelmet igényelt. Én dolgozni jártam suli mellett – takarítottam egy közeli pékségben –, hogy legyen pénz pelenkára meg tejre. Néha úgy éreztem, sosem lesz vége ennek az örökös küzdelemnek.

Egy nap aztán minden felborult. Anyám újra inni kezdett, Bence beteg lett, én pedig összeomlottam. Egy este kiabáltam vele:
– Elég volt! Nem bírom tovább! Miért nem tudsz egyszer józan maradni? Miért kell nekem mindent csinálni?
Anyám csak nézett rám üveges szemmel:
– Sajnálom… én tényleg próbálom…

Azt hittem, sosem bocsátok meg neki. De amikor Bence kórházba került tüdőgyulladással, anyám ott ült mellette napokon át, nem ivott egy kortyot sem. Akkor láttam először újra azt az anyát, akit gyerekkoromból ismertem.

Az élet lassan visszatért a rendes kerékvágásba. Bence iskolába ment – fejlesztőbe ugyan, de boldog volt –, anyám eljárt az Anonim Alkoholistákhoz. Én leérettségiztem és elhelyezkedtem egy könyvelőirodában.

Azt hittem, végre nyugalom lesz. De akkor Laci visszatért.
Egy szombat reggel csöngettek. Az ajtóban ő állt: borostásan, szakadt kabátban.
– Éva itthon van? – kérdezte rekedten.
– Mit akarsz? – kérdeztem ridegen.
– Tudom… hibáztam… De szeretném látni Bencét…
– Most jutott eszedbe? Amikor már mindent mi építettünk fel nélküled?
Anyám kijött a konyhából:
– Menj el innen! Nincs rád szükségünk!
Laci csak állt ott némán, majd lehajtott fejjel elindult lefelé a lépcsőn.

Bence odaszaladt hozzám:
– Ki volt ez a bácsi?
– Senki fontos – mondtam halkan.

Aznap este sokáig gondolkodtam: vajon tényleg senki sem változhat meg? Vagy csak mi nem tudunk megbocsátani?

Most harmincéves vagyok. Van egy kislányom – Anna –, férjemmel Péterrel boldogok vagyunk egy kis albérletben Kőbányán. Anyám már öt éve tiszta. Bence most tizennyolc éves; különleges ugyan, de tele van élettel és szeretettel.

Néha még eszembe jut apám mosolya vagy Laci árulása. De már nem fáj úgy. Megtanultam: nem attól lesz valaki apa vagy anya, hogy vér szerint hozzád tartozik – hanem attól, hogy ott van veled a legnehezebb pillanatokban is.

Vajon hányan élnek ma Magyarországon ilyen családban? Hány gyerek cipeli magában az apja vagy anyja hibáit? És vajon képesek vagyunk-e valaha tényleg megbocsátani egymásnak?