Az anyósom többé nem lép be a házamba – Egy határhúzás története

– Nem hiszem el, hogy már megint ezt csinálod, Éva! – csattant fel az anyósom, miközben a konyhapultnál állt, és a kezében tartotta a frissen vásárolt kávéfőzőmet. – Ez a gép egyáltalán nem jó, én mindig mondtam, hogy a kotyogós a legjobb. Miért nem hallgatsz rám?

A hangja élesen visszhangzott a csendes lakásban. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy ránéztem. Ott állt, mintha ő lenne az úr a házban, és már megint mindent jobban tudott. A férjem, Gábor, csak zavartan nézett rám, mintha azt várná, hogy majd én oldom meg a helyzetet. A kisfiam, Marci, az asztal alatt játszott autókkal, de még ő is felkapta a fejét a feszültségre.

– Kati néni, kérlek, ez az én konyhám – próbáltam higgadtan mondani. – Szeretem ezt a kávéfőzőt.

– De hát én csak segíteni akarok! – vágott vissza Éva néni, és közben úgy nézett rám, mintha én lennék a hálátlan meny.

Ez volt az a pillanat, amikor végleg eltört bennem valami. Az elmúlt évek alatt megszámlálhatatlan alkalommal jött át hozzánk bejelentés nélkül, pakolta át a szekrényeimet, kritizálta a főztömet, vagy szólt be a gyereknevelési módszereimre. Mindig mindent jobban tudott. Gábor pedig sosem állt mellém igazán – mindig csak békét akart.

Aznap este, amikor Éva néni végre hazament, leültem Gáborral a nappaliban.

– Ezt így nem lehet tovább csinálni – mondtam halkan. – Nem érzem magam otthon a saját házamban.

– Tudom, hogy nehéz vele – sóhajtott Gábor –, de hát ő ilyen. Anyám mindig is ilyen volt. Próbálj meg nem foglalkozni vele.

– Nem! – vágtam rá határozottan. – Mostantól csak akkor jöhet át, ha előre megbeszéljük. És ha nem tartja tiszteletben a szabályainkat, akkor nem jöhet többet.

Gábor arca elkomorult. – Ezt nem gondolhatod komolyan…

– De igen. Elegem van abból, hogy mindenki az ő kedvében jár. Nekem is vannak érzéseim!

Másnap reggel Éva néni már ott toporgott az ajtóban egy tál pogácsával. Nem szóltam semmit, csak becsuktam előtte az ajtót.

A telefon szinte azonnal csörgött.

– Hogy képzeled ezt, Zsuzsa? – kiabált bele Éva néni. – A saját fiam házába sem engedsz be?

– Ez mostantól az én szabályom – mondtam remegő hangon. – Ha tiszteletben tartod őket, szívesen látlak. Ha nem… akkor nem.

A család felbolydult. Gábor testvére, András felhívott:

– Zsuzsa, ne haragudj, de anyánk most nagyon maga alatt van. Nem lehetne egy kicsit engedékenyebbnek lenni?

– És velem mi lesz? – kérdeztem vissza. – Ki törődik azzal, hogy én hogy érzem magam?

A következő hetekben mindenki próbált rábeszélni: Gábor csendben duzzogott, Éva néni sértődötten panaszkodott mindenkinek a faluban, még a szomszéd Marika néni is áthozott egy tál levest „békesség” címszóval.

Éjszakánként álmatlanul forgolódtam. Vajon tényleg túl szigorú vagyok? Vajon tönkreteszem a családot? De aztán eszembe jutott minden megalázó pillanat: amikor Éva néni átpakolta a ruháimat, amikor leszidta Marcit előttem, amikor azt mondta Gábornak: „Te jobbat érdemelnél.”

Egy este Marci odabújt hozzám.

– Anya, miért sírsz?

– Csak egy kicsit szomorú vagyok – suttogtam.

– Szeretlek – mondta halkan.

Akkor döntöttem el végleg: ki kell állnom magamért és érte is.

A következő családi ebéden mindenki ott volt: Éva néni feszült arccal ült az asztalfőnél, András és Gábor feszengtek. Én vettem egy nagy levegőt.

– Szeretném tisztázni valamit – kezdtem remegő hangon. – Ez az én otthonom is. Szeretném, ha ezt mindenki tiszteletben tartaná. Ha valaki ezt nem tudja elfogadni… annak sajnos nem tudok ajtót nyitni.

Csend lett. Éva néni könnyes szemmel nézett rám.

– Azt hittem, szeretsz minket…

– Szeretlek benneteket – mondtam –, de magamat is szeretnem kell.

Azóta eltelt pár hónap. Éva néni ritkábban jön át, de amikor jön, előre szól és kopogtat. Gábor lassan megérti: nem ellene vagyok, hanem magamért.

Néha még mindig bűntudatom van. De amikor Marci mosolyogva játszik a nappaliban, tudom: jól döntöttem.

Vajon mások is ennyit küzdenek azért, hogy tiszteletben tartsák őket a saját családjukban? Ti mit tennétek a helyemben?