Az anyósom fehér ruhában jelent meg a lagzimon – de most végre valaki megállította
– Ezt nem hiszem el, Ilona néni! – csattant fel a hangom, miközben a tükörből visszanézett rám a saját döbbent arcom. – Komolyan gondolja, hogy ebben a ruhában jön el az esküvőmre?
Anyósom, Ilona, csak megvonta a vállát, és úgy nézett rám, mintha én lennék a hisztérikus. – Drága Zsófi, ez csak egy ruha. Nem értem, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni. Fehér, igen, de hát nekem ez áll jól! – mondta, miközben végigsimított a hófehér, földig érő ruhán, amit aznap reggel hozott meg a varrónő.
A szívem hevesen vert. A menyasszonyi ruhám ott lógott a szekrényben, és hirtelen úgy éreztem, mintha valaki ellopta volna tőlem az egész napot. Ez nem volt először: három évvel korábban Ilona ugyanezt eljátszotta a sógornőmmel, Ágival is. Akkor mindenki csak suttogott az asztaloknál, de senki nem mondott semmit. Ági azóta is emlegeti azt a napot, amikor az anyósa elvitte előle a show-t.
– Anyu, ezt most tényleg nem gondolod komolyan… – szólt közbe Gergő, a vőlegényem, de Ilona csak legyintett.
– Gergőcském, te mindig ilyen érzékeny voltál. Ez csak egy ruha! – mondta nevetve.
A családi feszültség már hónapok óta nőtt. Ilona mindenbe beleszólt: a menübe, a zenébe, még abba is, hogy milyen virág legyen az asztalokon. De amikor megláttam ezt a ruhát… valami eltört bennem.
– Ha ebben jössz el az esküvőmre, akkor én nem megyek ki a vendégek közé – mondtam halkan, de határozottan.
Ilona arca megfeszült. – Ne legyél gyerekes! Ez csak irigység. Tudod jól, hogy nekem mindig is jól állt a fehér.
Gergő csak állt köztünk, mint egy elveszett kisfiú. – Zsófi… kérlek…
– Nem! – vágtam rá. – Elég volt abból, hogy mindenki fél tőle! Ez az én napom!
A következő napokban mindenki próbált békíteni. Anyám sírva hívott fel: – Kislányom, ne csinálj botrányt! Az emberek beszélni fognak!
De én már eldöntöttem: nem hagyom magam. Felhívtam egy régi barátnőmet, Katát, aki fotósként dolgozott Budapesten. Elmondtam neki mindent.
– Kata, segíts! Nem akarom tönkretenni az esküvőmet, de azt sem akarom, hogy Ilona legyen a középpontban.
Kata csak nevetett: – Bízd rám! Ha tényleg fehérben jön, gondoskodom róla, hogy ne ő legyen a sztár a képeken.
Eljött az esküvő napja. Már reggel éreztem a gyomromban azt a görcsöt. A templomban mindenki rám várt… és akkor belépett Ilona. Fehér ruha, csipkeujjak, sőt még egy apró fátylat is feltett magának! A vendégek döbbenten néztek össze.
Kata odasúgott nekem: – Nyugi. Most figyelj!
A szertartás után jöttek a közös fotók. Kata mindenkit beállított: családok, barátok… és amikor Ilona odalépett mellém, Kata hirtelen így szólt:
– Ilona néni! Álljon csak ide hátra! Igen… még hátrébb… kicsit jobbra… úgy!
Ilona arca elvörösödött. – De hát én vagyok az anyós!
– Pontosan ezért szeretném, ha mindenki jól látná Zsófit és Gergőt elöl – mondta Kata mosolyogva.
A lagzin Ilona mindenkivel táncolt, hangosan nevetett és próbált minden fotón feltűnni. Kata viszont minden képen úgy komponálta meg a jelenetet, hogy Ilona vagy háttal állt a kamerának, vagy épp valaki eltakarja őt egy pohárral vagy virágcsokorral.
A vacsora után Kata odahívott engem és Gergőt.
– Készen vagytok egy kis meglepetésre?
A projektor bekapcsolt. Elindultak az első képek: én és Gergő boldogan egymás mellett; család; barátok; nevetés; ölelések… És aztán jött egy montázs: „Ki nem illik ide?” – felirattal. A képeken Ilona mindig valahogy kilógott: hunyorogva nézett oldalra; épp lemaradt a csoportképről; vagy épp egy gyerek lufija takarta el.
A vendégek először csak kuncogtak, aztán egyre hangosabban nevettek. Ilona arca először értetlen volt, majd dühös.
– Ez valami vicc? – kérdezte sértetten.
Kata csak vállat vont: – Mindenki ott van a helyén.
Az este végére Ilona már nem keresett több kamerát. Csendben ült az asztalánál.
Másnap reggel Gergő anyja először szólt hozzám úgy igazán őszintén:
– Zsófi… lehet, hogy túlzásba vittem ezt a fehér ruhát. De tudod… nehéz elfogadni, hogy már nem én vagyok a középpontban.
Néztem rá és hirtelen megsajnáltam. De tudtam: mostantól más lesz minden.
Azóta eltelt két év. Ilona soha többé nem vett fel fehéret családi eseményre. Néha még mindig próbál beleszólni az életünkbe – de már tudja: vannak határok.
Vajon tényleg csak ennyi kell ahhoz, hogy valaki megtanulja tisztelni másokat? Vagy mindannyiunknak egyszer ki kell állnia magáért ahhoz, hogy végre békén hagyjanak minket? Várom a ti történeteiteket is!