Az anyám a férfit választotta helyettem – egy magyar lány története a családi árulásról

– Nem, anya, ezt nem teheted velem! – kiáltottam, miközben a bőröndöm fülét szorítottam, mintha attól erősebb lennék. A nappali sarkában álltam, a régi barna szekrénysor előtt, ahol gyerekkoromban még együtt díszítettük a karácsonyfát. Most viszont minden idegen volt: a szőnyeg, a falak, még az anyám arca is.

– Elég volt, Réka! – csattant fel anyám, és a hangja keményebb volt, mint valaha. – Nem vagy már gyerek, ideje felnőni! László is ezt mondja.

László. Az a férfi, aki néhány hónapja költözött hozzánk, és azóta minden megváltozott. Anyám sosem volt az a típus, aki könnyen engedett volna be bárkit az életünkbe. Apámról sosem beszélt, csak annyit tudtam, hogy elhagyott minket még azelőtt, hogy emlékezhettem volna rá. Mi ketten voltunk egymásnak – anya és lánya, egy panelház harmadik emeletén Zuglóban.

Gyerekkoromban minden este együtt néztük a Barátok közt ismétlését, sütöttünk pogácsát, és anyám azt mondta: „Te vagy az én mindenségem, Réka.” Akkor még elhittem neki.

Aztán jött László. Egyik nap anyám hazaállított vele, mintha csak egy új mikrót hozott volna a Media Markt-ból: „Réka, ő László. Mostantól velünk lakik.” Nem kérdezett, nem magyarázott. Csak bejelentette.

Az első hetekben próbáltam alkalmazkodni. László csendes volt, de valami nyugtalanító volt benne. Ha anyám nem volt otthon, rám se nézett. Ha mégis szólt hozzám, csak annyit: „Nem kéne már elpakolni azt a rendetlenséget?” vagy „Nem vagy már túl nagy ehhez a meséhez?”

Egy este, amikor anyám későn ért haza a könyvelői munkából, László odalépett hozzám a konyhában.

– Anyádnak mostantól rám kell figyelnie. Te már nagy lány vagy – mondta halkan, de éreztem benne a fenyegetést.

Anyám előtt mindig kedves volt vele, virágot hozott neki, segített főzni. De amikor kettesben maradtunk, rideg lett. Egyre gyakrabban hallottam őket veszekedni miattam.

– Miért nem tudsz végre önálló lenni? – kérdezte anyám egy este.
– Mert eddig te mindig azt mondtad, hogy számíthatok rád! – vágtam vissza.
– Most már más idők járnak – felelte halkan.

Aztán jött az igazi törés: felvettek az ELTE-re jogra, de csak fizetősre. Tudtam, hogy anyám évek óta tesz félre nekem. Amikor szóba hoztam, László közbevágott:

– Minek egy lánynak jogi diploma? Inkább tanuljon meg főzni! – mondta gúnyosan.
– Ne beszélj így vele! – szólt rá anyám gyengén.
– De hát igaza van – tette hozzá gyorsan.

Aznap este sírva kértem anyámat:
– Anya, kérlek… legalább próbálj megérteni!
– Nem tudok mindenkinek megfelelni! – tört ki belőle. – László is fontos nekem!

Onnantól kezdve minden nap harc volt. László egyre többször szólt be: „Meddig akarsz még itt élősködni?” „Nem szégyelled magad?” Anyám pedig egyre inkább az ő oldalára állt.

Egyik este hallottam őket veszekedni:
– Ha választanom kell… akkor őt választom! – suttogta anyám megtörten.
– Akkor menj is vele! – mondta László hidegen.

Másnap reggel anyám közölte:
– Réka, el kell menned. Nem tudom tovább finanszírozni az életedet. Lászlóval új életet akarok kezdeni.

Akkor éreztem először igazi árulást. Az utcán álltam két bőrönddel és egy hátizsákkal. A barátnőm, Zsófi fogadott be pár hétre. Azóta is próbálom összerakni magam.

A családunk széthullott. Nagymamám – apai ágon – egyszer felhívott:
– Kislányom, mi történt veletek? Anyád nem keres…
– Nem tudom, mama… mintha kicserélték volna.

Azóta anyám csak néha ír egy-egy üzenetet: „Remélem jól vagy.” Semmi több. Lászlóval élnek tovább abban a lakásban, ahol én már csak egy emlék vagyok.

Sokszor álmodom arról az időről, amikor még minden rendben volt közöttünk. Néha azt kívánom, bárcsak visszaforgathatnám az időt – vagy legalább megérthetném: miért nem voltam elég fontos neki?

Most albérletben lakom Újpesten, diákmunkából tartom fenn magam. Néha találkozom Zsófival vagy más barátaimmal, de az űr bennem maradt.

A legnehezebb ünnepekkor: karácsonykor, születésnapokon. Anyám ilyenkor sem keres igazán – talán szégyelli magát? Vagy tényleg elhitte Lászlónak, hogy nélkülem boldogabb lehet?

Sokszor gondolkodom azon: vajon hány magyar családban történik hasonló? Hány gyerek érzi magát feleslegesnek egy új kapcsolat miatt? És hány anya választja inkább a szerelmet a saját gyereke helyett?

Azt hiszem, sosem fogom teljesen feldolgozni ezt az árulást. De megtanultam: csak magamra számíthatok igazán.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak sebek, amik örökre nyitva maradnak?