Az a nap, amikor nem fáj, csak szorít – Egy magyar nő hétköznapi harca a láthatatlan terhekkel
– Anya, hol van már az a vacsora? – kiáltotta be a konyhába a tizennyolc éves fiam, Bence, miközben a tévéből harsogott a híradó. A kanapén ülve, telefonját nyomkodva várta, hogy végre elé tegyem a tányért. A leves már majdnem kifutott, én pedig egy pillanatra lehunytam a szemem. Vajon hányadszor játszódik le ugyanez a jelenet ebben a házban? Hányszor éreztem már azt, hogy nem fáj semmi igazán, csak valami állandóan szorít belül?
A nevem Katalin. Negyvenhét éves vagyok, özvegy. Egy panelház harmadik emeletén lakom Újpesten, anyámmal és a fiammal. Az életem nem tragédia – legalábbis kívülről nézve. Mégis, minden nap úgy érzem, mintha egy láthatatlan kéz folyamatosan nyomná a mellkasomat. Nem ordító fájdalom ez, inkább valami alattomos szorítás, ami sosem enged.
– Mindjárt kész! – válaszoltam fáradtan, miközben anyám hangja is beszűrődött a hálóból:
– Kati, elfelejtetted bevenni a gyógyszeremet! –
A leveseskanalat letettem, és gyorsan kiöntöttem neki a pohár vizet. Anyám, Ilona néni, hetvenhárom éves. Régen tanítónő volt, mostanra azonban egyre többször felejti el, hogy melyik nap van, vagy hogy már elmondta ugyanazt a történetet háromszor is. Néha úgy érzem, mintha két gyerekem lenne – csak az egyik visszafelé nő.
– Tessék, anya – nyújtottam át neki a tablettát. Ő rám nézett azokkal a régi, szigorú szemekkel.
– Köszönöm, kislányom. Tudod, régen bezzeg nem felejtettem el semmit…
Csak bólintottam. Nem volt kedvem vitatkozni. Visszamentem a konyhába, ahol Bence már türelmetlenül dobolt az asztalon.
– Miért nem lehet egyszer időben vacsorázni ebben a házban? – kérdezte.
– Mert nem vagyok robot – csúszott ki belőlem ingerülten.
– Akkor legalább szólj előre! – vágta rá sértetten.
Aztán csend lett. Csak a kanál csörgése hallatszott. Bence végül felállt és bevitte magának a tányért a szobába. Anyám is visszahúzódott. Egyedül maradtam a konyhában.
A plafon repedéseit néztem. Eszembe jutottak azok az évek, amikor még mindenki együtt ült az asztalnál: az én férjem, Gábor is ott volt. Ő már öt éve nincs velünk – egy hirtelen jött szívinfarktus vitte el. Azóta minden rám szakadt: a számlák, a háztartás, az anyám gondozása és persze Bence nevelése is.
A munkahelyemen sem könnyebb. Egy kis könyvelőirodában dolgozom részmunkaidőben – több nem fér bele az életembe anyám miatt. A fizetés kevés, de legalább van TB-m és valamiféle biztonságérzetem. Minden hónap végén számolgatok: mire elég a pénz? Vajon ki tudom fizetni a villanyszámlát és marad-e valami Bence bérletére?
Aznap este különösen nehéz volt minden. Anyám megint elfelejtette bezárni az ajtót este nyolckor. Bence pedig összeveszett velem azon, hogy miért nem engedem el bulizni péntek este.
– Mindenki megy! Csak én vagyok bezárva ebbe a lakásba! – ordította.
– Bence, nincs pénzem taxira! És nem akarom, hogy éjjel egyedül gyere haza! – próbáltam érvelni.
– Mindig csak a pénz! Elegem van ebből! – csapta be maga mögött az ajtót.
Anyám ijedten nézett rám:
– Mi történt?
– Semmi baj, anya… csak fáradt vagyok.
De nem volt igaz. Nem csak fáradt voltam: dühös is és végtelenül magányos. Néha azt érzem, mintha mindenki csak venne tőlem: időt, energiát, szeretetet – de vissza soha semmit nem kapok.
Másnap reggel korán keltem. Anyám már fent volt és keresgélte az elveszett szemüvegét.
– Kati, nem találom sehol! Biztos te tetted el!
A fürdőszobában találtam meg végül. Közben Bence is előkerült:
– Anya, adsz pénzt ebédre?
– Mennyi kell?
– Hát… ötezer forint jó lenne.
– Bence! Nekem sincs ennyi…
– Akkor mit egyek? – nézett rám szemrehányóan.
Elmentek mindketten: anyám sétálni ment az udvarra (legalábbis azt mondta), Bence pedig iskolába indult. Én pedig ott maradtam egyedül a lakásban. A csend szinte fájt.
Aztán csörgött a telefonom: Zsuzsa hívott, a húgom.
– Szia Kati! Anyu nálatok van?
– Igen…
– Figyelj már, hétvégén át tudod hozni hozzánk? Nekünk is kéne egy kis segítség…
– Zsuzsa… nekem is nehéz…
– Tudom-tudom… de nálunk is káosz van! A gyerekek betegek…
Mindig ez van: mindenki csak tolja egymásra anyut. Nincs igazi megoldás – csak ide-oda passzolgatjuk őt mint egy csomagot.
Délután elmentem bevásárolni. A boltban találkoztam Évával, régi barátnőmmel.
– Szia Kati! Hogy vagy?
– Megvagyok… ahogy lehet.
– Gyere el hozzánk kicsit este! Beszélgetünk…
– Nem tudok… anyuval kell lennem.
– Mindig csak adsz magadból… mikor gondolsz végre magadra is?
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg soha nem lehet saját életem? Vagy csak én nem engedem meg magamnak?
Este Bence csendes volt. Leült mellém:
– Anya… bocsi tegnapért.
Meglepődtem.
– Semmi baj… csak néha nehéz nekem is.
– Tudom…
Anyám közben újra kérdezte:
– Kati, holnap jön Zsuzsa értem?
– Igen, anya…
Aznap este először sírtam el magam hosszú idő után. Nem hangosan – csak csendben folytak a könnyeim. Nem azért sírtam, mert valami nagy tragédia történt volna. Hanem mert egyszerűen túl sok volt minden: az anyagi gondok, az állandó megfelelésvágy, az örökös lemondás önmagamról.
Másnap reggel mégis felkeltem. Megfőztem a kávét anyámnak és Bencének is csomagoltam szendvicset. Aztán kiléptem az ajtón és vettem egy nagy levegőt.
Talán nem lesz könnyebb holnap sem – de valahogy menni kell tovább.
Vajon hány nő él ma Magyarországon ugyanígy? Hányan érzik azt nap mint nap, hogy nem fáj semmi igazán – de valami mégis mindig szorít? Ti mit tennétek másképp helyemben?