Árnyékban – Egy magyar nő története a családi elvárások és a saját boldogság között

– Miért nem vagy boldog, Anna? – kérdezte Éva, miközben a kávézó ablakán át nézte a zuhogó esőt. A hangja egyszerre volt türelmetlen és aggódó. – Hiszen mindenki irigyel téged! Szép lakásotok van, két egészséges gyereked, Gábor rendes férj… Mi kell még?

A kanalas kávé megállt a kezemben. A kérdés úgy vágott belém, mint egy kés. Hányszor hallottam már ezt anyámtól, a nővéremtől, sőt még a szomszéd Marikától is? De most, Éva előtt, nem tudtam tovább játszani az erős nőt.

– Nem tudom – suttogtam. – Talán csak… nem érzem magam otthon a saját életemben.

Éva felhorkantott. – Ugyan már! Mindenki ezt érzi néha. De te mindig ilyen voltál, Anna. Mindig többet akartál. Nem lehet egyszerűen elfogadni azt, ami van?

A szívem összeszorult. Gyerekkorom óta próbáltam megfelelni mindenkinek. Anyám szerint egy rendes magyar lánynak az a dolga, hogy jó jegyeket hozzon, aztán jó férjet találjon, gyereket szüljön, és ne panaszkodjon. Apám sosem szólt bele, csak csendben bólogatott a vasárnapi húsleves fölött.

Gáborral tizennyolc évesen ismerkedtem meg a gimnáziumi ballagás után. Ő volt az első fiú, aki igazán figyelt rám. Udvarolt, virágot hozott, elvitt a Balatonra. Anyám már akkor mondogatta: „Na végre, Anna! Ez egy rendes fiú.”

Az esküvőnkön mindenki sírt a meghatottságtól. Én is sírtam – de nem tudtam pontosan, miért. Talán mert úgy éreztem, valami véget ér bennem.

Az első évben minden rendben ment. Gábor dolgozott az autószervizben, én elhelyezkedtem egy könyvelőirodában. Aztán jöttek a gyerekek: előbb Lili, aztán két év múlva Bence. A lakásunkat panelból cseréltük egy újépítésűre Zuglóban – anyám büszkén mutogatta a képeket a barátnőinek.

De bennem valami egyre jobban feszített. Minden nap ugyanaz: reggel rohanás az oviba, munka, bevásárlás, főzés, mosás, altatás. Gábor este fáradtan rogyott le a tévé elé. Ha szóltam hozzá, csak hümmögött vagy legyintett.

Egy este, amikor Bence belázasodott és egész éjjel virrasztottam mellette, Gábor hajnali háromkor rám mordult:
– Nem lehetne csendben? Holnap dolgoznom kell!

Akkor először tört ki belőlem a sírás. Másnap anyámhoz mentem tanácsért.
– Ugyan már – legyintett. – Az apád is ilyen volt. A férfiak ilyenek. Te csak tedd a dolgod!

De én nem akartam csak tenni a dolgomat. Egyre többször gondoltam arra: vajon tényleg ez az élet? Tényleg csak ennyi jut nekem?

A munkahelyemen egyre több feladatot bíztak rám. A főnököm, Zoltán gyakran marasztalt túlórázni.
– Anna, te vagy itt az egyetlen, akire igazán számíthatok – mondta egyszer.

A szívem hevesebben vert. Zoltán kedves volt velem – talán túlságosan is. Egyik este együtt maradtunk bent zárás után.
– Nem félsz, hogy Gábor féltékeny lesz? – kérdezte halkan.
– Már nem érdekel – feleltem őszintén.

Aznap este először csókolt meg valaki más tizenöt év után.

Hazafelé bűntudat gyötört. Otthon Gábor már aludt. Bementem a gyerekszobába; Lili álmában mosolygott.

Másnap reggel Gábor furcsán nézett rám.
– Hol voltál ilyen sokáig?
– Túlóra volt – hazudtam.
– Mindig csak munka! – csattant fel. – Nem elég neked ez a család?

Nem válaszoltam. De belül ordítottam: Nem! Nem elég! Sosem volt elég!

A következő hetekben Zoltánnal titokban találkoztunk. Együtt ebédeltünk a közeli étteremben, néha sétáltunk a Városligetben. Újra nőnek éreztem magam – nem csak anyának és feleségnek.

De a titkok sosem maradnak titokban sokáig.

Egy este Gábor váratlanul korábban ért haza. Az asztalon ott felejtettem Zoltán levelét: „Köszönöm a tegnap estét. Csodálatos vagy.” Gábor arca eltorzult.
– Ez meg mi? Ki az a Zoltán?

A gyerekek ijedten bújtak mögém.
– Semmi… csak egy kolléga…
– Ne hazudj nekem! – ordította Gábor.

Aznap este először ütött meg.

Másnap reggel anyámhoz menekültem a gyerekekkel.
– Mit csináltál már megint? – kérdezte anyám szemrehányóan. – Miért nem tudsz nyugton maradni? Miért kell mindig bajt keverned?

Sírtam egész nap. Este Éva jött át hozzám.
– Anna… mit akarsz igazából? Visszamész hozzá?
– Nem tudom… Félek egyedül maradni. De félek visszamenni is.

A következő hetekben Gábor könyörgött: bocsássak meg neki, kezdjük újra. Anyám is nyomást gyakorolt:
– Gondolj a gyerekekre! Egyedülálló anyának lenni Magyarországon nem könnyű!

De én már nem tudtam visszalépni abba az életbe.

Zoltán felajánlotta: költözzek hozzá vidékre, kezdjünk új életet együtt. De amikor elképzeltem magam egy idegen kisvárosban két gyerekkel és egy férfival, akit alig ismerek… összeszorult a torkom.

Végül albérletbe költöztem Zuglóban a gyerekekkel. Minden nap küzdök: pénzért, időért, szeretetért. Anyám továbbra is szemrehányóan néz rám; Gábor hol fenyegetőzik ügyvéddel, hol könyörög vissza.

A munkahelyen Zoltán már nem olyan lelkes; mintha rájött volna, hogy nem akarja ezt a terhet magára venni.

Egy este Lili odabújt hozzám:
– Anya… mikor leszünk újra igazi család?

Nem tudtam mit mondani neki.

Most itt ülök Évával ebben a kávézóban és azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok az önző? Tényleg csak annyi jár nekünk nőknek Magyarországon, amennyit mások elvárnak tőlünk? Vagy van jogunk keresni valami többet?

Ti mit gondoltok? Lehet boldog az ember úgy, hogy közben mindenki másnak csalódást okoz? Vagy inkább maradjon csendben és élje le az életét úgy, ahogy mások elvárják tőle?