Anyósom ruhája – Egy esküvői álom árnyékában
– Nem fogom felvenni azt a halvány rózsaszínt, Anna! – csattant fel Éva néni hangja, miközben a nappalinkban állt, kezében egy élénkpiros ruhával. A szívem hevesen vert, mintha minden dobbanásával egyre közelebb sodródnék a szakadék széléhez.
– De Éva néni, kérlek… – próbáltam halkan, de határozottan. – A dekoráció, a koszorúslányok, minden halvány pasztellszínű lesz. Az élénkpiros nagyon elütne…
– Nekem ez a ruha hoz szerencsét! – vágott közbe, és éreztem, hogy a hangja mögött több van puszta makacsságnál. – Az én esküvőmön is ezt viseltem. És különben is, ki vagy te, hogy megmondd, mit vegyek fel?
A levegő megfagyott. Ott álltunk egymással szemben: én, a menyasszony, aki egész életében arról álmodott, hogy minden tökéletes lesz a nagy napon, és ő, a leendő anyósom, aki mintha mindenáron próbára akarná tenni az elhatározásomat.
Aznap este Zoltánnal, a vőlegényemmel ültem a konyhaasztalnál. Ő csendben hallgatta a történteket, majd halkan megszólalt:
– Tudod, anyám mindig is ilyen volt. Ha valamit a fejébe vesz…
– De Zoli! Ez nem csak egy ruha! Ez most az én napom lenne… – sírtam el magam. – Miért nem lehet egyszer az én kedvem szerint?
Zoltán átölelt, de éreztem rajta a feszültséget. Két tűz közé került: az anyja és én közöttem. És ahogy teltek a napok, a konfliktus csak mélyült. Éva néni minden családi ebéden szóba hozta a ruhát. A nagynénik összesúgtak mögöttem: „Hát milyen menyasszony az ilyen? Még azt is meg akarja mondani az anyósának, mit vegyen fel!”
A Facebookon is elterjedt a hír. Az unokatestvérem posztolta: „Nálatok is volt már olyan, hogy az anyós beleszólt az esküvőbe?” A kommentek özönleni kezdtek: „Nálunk az anyós még a menüt is átírta!” „Én inkább el sem mentem volna!”
Egyik este anyukám is felhívott:
– Anna, ne hagyd magad! Ez a te napod. Ha most engedsz, később sem lesz könnyebb.
De vajon tényleg csak ennyiről szólt ez az egész? Vagy arról is, hogy Éva néni félt attól, hogy elveszíti a fiát? Hogy én is attól féltem: ha most nem állok ki magamért, sosem lesz igazán saját családom?
Az esküvő előtti utolsó héten már alig aludtam. Mindenki tanácsokat adott: „Beszélj vele négyszemközt!” „Engedd el!” „Ragaszkodj hozzá!”
Végül úgy döntöttem, elmegyek Éva nénihez. Egyedül. A lakásában csend volt. Ő az ablak előtt állt, kezében a piros ruhával.
– Éva néni… – kezdtem halkan. – Szeretném megérteni, miért olyan fontos ez a ruha.
Sokáig hallgatott. Aztán leült mellém.
– Tudod, Anna… Amikor én férjhez mentem, anyám nem jött el az esküvőmre. Azt mondta, szégyent hozok rá ezzel a piros ruhával. Azóta ez az egyetlen dolog maradt meg abból a napból…
A könnyei végigfolytak az arcán. Akkor értettem meg igazán: nem ellenem harcolt, hanem valami régi fájdalommal.
– Éva néni… – mondtam halkan –, ha neked ez ennyire fontos… Akkor viseld azt a ruhát. Csak kérlek, ülj majd mellém egy fotóra is.
Az esküvő napján Éva néni ragyogott a piros ruhájában. A vendégek suttogtak ugyan, de amikor meglátták, mennyire boldog együtt vagyunk Zoltánnal és vele is, mintha minden feszültség elszállt volna.
Most már tudom: néha egy szín többet jelent puszta dekorációnál. Néha egy ruha egy egész élet történetét hordozza magában.
Vajon hányan vagyunk még így? Hány családban robban ki vita apróságokon, miközben valójában régi sebek fájnak? Ti mit tettetek volna a helyemben?