Anyósom igazságtalan hagyománya szétszakítja a családomat

– Miért csak Bencének adsz csokit, mama? – kérdezte halkan Anna, miközben az asztal alatt a szalvétáját gyűrögette. A vasárnapi ebédnél ültünk, ahogy minden hónap első vasárnapján szokás. A család apraja-nagyja ott volt: anyósom, Ilona néni, az összes testvér, sógornők, sógorok, gyerekek. A levegőben húsleves illata keveredett a frissen sült kalácséval, de én csak Annára tudtam figyelni. A lányom szeme tele volt csalódottsággal.

Ilona néni meg sem hallotta a kérdést. Vagy inkább úgy tett. Csak Bence fejét simogatta meg, és azt mondta: – Az én kis unokám, te vagy a legügyesebb fiú! – Anna felé még csak nem is nézett. A férjem, Gábor zavartan köhintett, de nem szólt semmit. Én viszont éreztem, ahogy a düh lassan felforr bennem.

Anna az első házasságomból született. Amikor Gáborral összeházasodtunk, azt hittem, végre megtaláltam azt a családot, ahol mindketten otthon lehetünk. De Ilona néni sosem fogadta el Annát igazán. Mindig csak Bencét emlegette „az unokámként”, Annát pedig mintha levegőnek nézte volna. Eleinte próbáltam elnézni neki – öreg már, biztos nehéz neki új dolgokat elfogadni –, de ahogy telt az idő, egyre jobban fájt.

Aznap este Anna bejött hozzám a szobába.
– Anya, én nem akarok többet mamánál lenni – mondta halkan.
– Miért, kicsim?
– Mert engem nem szeret. Csak Bencét szereti. Én nem vagyok az unokája?

A szívem összeszorult. Mit mondhattam volna? Hogy igenis szeretjük őt? Hogy ne törődjön vele? De hát ő csak egy tízéves kislány volt, aki szeretetre vágyott.

Másnap reggel Gáborral próbáltam beszélni.
– Gábor, ezt nem lehet így tovább csinálni. Anna szenved ettől. Nem látod?
– Tudom, de anyám ilyen. Mindig is kivételezett valakivel. Nálunk is mindig a bátyám volt a kedvence.
– De ez nem igazságos! Anna is a család része!
– Próbálok beszélni vele… de nem hiszem, hogy változni fog.

A következő vasárnapon már előre féltem az ebédtől. Anna egész héten szorongott miatta. Amikor megérkeztünk, Ilona néni már az ajtóban várta Bencét egy új kisautóval. Annának csak egy „Szia” jutott.

Ebéd közben a család többi tagja is észrevette a feszültséget. Sógornőm, Zsuzsa odasúgta:
– Ne haragudj anyára… ő mindig ilyen volt. Engem is sokszor megbántott.
– De miért hagyjátok? – kérdeztem vissza.
– Mert ő az anyánk… és mindig azt mondja: „Ez így van rendjén.” Nálunk is mindig csak az elsőszülött számított igazán.

Aztán egyszer csak Anna felállt az asztaltól.
– Anya, menjünk haza! – mondta könnyes szemmel.
Mindenki elhallgatott. Ilona néni értetlenül nézett ránk.
– Mi bajod van már megint? – kérdezte türelmetlenül Annától.
Ekkor már nem bírtam tovább.
– Ilona néni! Ezt nem lehet így tovább csinálni! Anna is a család része! Nem bánhat vele így!
A férjem lesütötte a szemét. A többiek feszengtek. Anna hozzám bújt.

Ilona néni arca megkeményedett.
– Én csak azt adom annak, aki az én véremből való! – mondta hidegen.
– De hát Bence és Anna testvérek! És én is a család tagja vagyok! – kiáltottam kétségbeesetten.
– Az más – vágta rá Ilona néni. – Régen sem volt ez másképp.

Hazafelé Anna csendben sírt az autóban. Otthon leültünk a kanapéra.
– Anya, én soha többé nem akarok mamához menni – suttogta.
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

Azóta minden vasárnap egyre nehezebb lett. Gábor próbált közvetíteni, de Ilona néni hajthatatlan maradt. A család többi tagja is inkább hallgatott – mintha mindenki félt volna szembeszállni vele. Anna egyre zárkózottabb lett; már az iskolában is visszahúzódottabb volt.

Egy este Gábor leült mellém.
– Sajnálom… Nem tudom megváltoztatni anyámat. De nem akarom elveszíteni Annát sem…
– Akkor nekünk kell döntenünk – mondtam halkan. – Nem mehetünk oda többet így.

A következő vasárnapon otthon maradtunk. Ilona néni felhívott:
– Miért nem jöttök? Bence hiányzik nekem!
– Addig nem megyünk, amíg Annát is ugyanúgy elfogadod – mondtam ki végre remegő hangon.
Csend lett a vonalban.

Azóta eltelt három hét. Ilona néni nem keresett minket többet. A család többi tagja is csak óvatosan érdeklődött felőlünk. Anna viszont kezd újra mosolyogni; mintha megkönnyebbült volna.

Néha mégis elbizonytalanodom: vajon jól tettem? Megéri felrúgni egy egész élet hagyományait az igazságosságért? Vagy csak még jobban szétszakítom ezzel a családot?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet tűrni az igazságtalanságot egy családban?”