Anyósom háza: Egy családi örökség ára – Anikó története

– Ez nem igazságos, Anikó! – Ágnes hangja élesen hasít át a nappalin, mintha egy régi sebet tépne fel bennem. A frissen festett falak között állunk, Ilona néni új házában, amit Zolival vettünk neki. A gyerekek az autóban várnak, Zoli idegesen toporog mellettem. Ágnes arca vörös a dühtől, szeme szinte villámokat szór.

– Anyának ugyanannyi joga van hozzám is, mint hozzád vagy Zolihoz! – folytatja, és érzem, ahogy a gyomrom összeszorul.

Nem gondoltam volna, hogy egyetlen döntés – egy házvásárlás – ekkora vihart kavar majd a családban. Tavaly nyáron kezdődött minden. A kétszobás panel már szűk volt nekünk: Dorka és Marci egyre nagyobbak lettek, külön szobára volt szükségük. Zoli anyja, Ilona néni, egyedül lakott a régi házában, de már nehezen bírta a lépcsőket, és gyakran panaszkodott az egészségére. Úgy döntöttünk, veszünk neki egy kisebb, földszintes házat a város szélén, hogy közelebb legyen hozzánk, és mi is végre nagyobb lakásba költözhessünk.

A pénzt mi adtuk össze: a megtakarításaink, egy kisebb hitel, és Zoli apai öröksége. A házat Ilona néni nevére írtuk – hiszen az övé lesz, ott fog élni. Ágnes akkoriban nem szólt semmit. Csak mosolygott, és azt mondta: „Jó lesz anyának.”

Most viszont itt áll előttem, arca vörös a dühtől.

– Te csak azért vetted ezt a házat anyának, hogy majd később tiétek legyen! – vágja hozzám. – De én is a lánya vagyok! Nekem is jár belőle!

Zoli közbeszól:
– Ágnes, ne csináld ezt! Anikóval együtt döntöttük el. Anyának most jó itt. Te meg ott laksz Szentendrén a férjeddel, nem is akartál közelebb jönni.

Ágnes szeme könnybe lábad.
– Mert engem sosem kérdeztek meg semmiről! Mindig csak ti ketten döntötök mindenben!

Ilona néni csendben ül a fotelben. Az arca sápadt, keze remeg. Hirtelen úgy érzem, mintha mindenki engem hibáztatna.

Hazafelé menet Zoli hallgat. A gyerekek kérdezgetik: „Miért sírt Ági néni?” Nem tudok mit mondani.

Aznap este nem tudok aludni. Forgolódom az ágyban. Vajon tényleg önző voltam? Tényleg csak magamra gondoltam? De hát mi csak segíteni akartunk Ilona néninek…

Másnap Ágnes felhívja Ilona nénit. Hallom a telefonban:
– Anya, ha egyszer meghalsz, ugye rám is gondolsz majd? Ugye nem csak Zoliékra hagyod ezt a házat?

Ilona néni sírva teszi le a telefont.

A következő hetekben Ágnes ügyvédhez megy. Papírokat küldet nekünk: szerinte jogtalanul vettük meg a házat anyának, és szerinte neki is jár belőle rész. A család kettészakad. Zoli apja már régen meghalt, nincs kihez fordulni tanácsért.

A barátnőim azt mondják: „Ne hagyd magad! Ez tipikus magyar családi dráma.” De én csak azt érzem: elveszítem a férjem nővérét, az anyósomat, és talán még a férjemet is.

Egy este Zoli leül mellém.
– Anikó… lehet, hogy tényleg hibáztunk? Lehet, hogy Ágnesnek igaza van?

Könnyek szöknek a szemembe.
– Én csak jót akartam… Nem akarom elveszíteni a családot.

Másnap Ilona néni kórházba kerül. A stressz megtette a hatását: magas vérnyomás, szívprobléma. Ott ülünk az ágya mellett mindannyian: Zoli, Ágnes és én. Csend van. Senki sem beszél.

Ilona néni halkan megszólal:
– Gyerekeim… én csak azt szeretném, ha békében lennétek. Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek…

Ágnes sírva fakad.
– Sajnálom… csak félek, hogy elveszítelek titeket…

Zoli megfogja a kezem.
– Megoldjuk… valahogy megoldjuk.

Hazafelé menet azon gondolkodom: vajon tényleg lehet béke egy ilyen családban? Vagy örökre ott marad a seb?

A napok telnek. Ágnes ügyvédje újabb levelet küld: most már azt követeli, hogy adjuk el a házat és osszuk el a pénzt. Ilona néni állapota romlik – az orvos szerint kerülnie kellene minden stresszt. Egyik este Dorka odabújik hozzám:
– Anya, miért veszekszik mindenki?

Nem tudok mit mondani neki. Csak átölelem.

Zoli egyre többet dolgozik – talán menekül otthonról. Éjszakánként hallom, ahogy halkan sír a fürdőszobában. Próbálok erős maradni miatta is.

Egy vasárnap reggel Ágnes váratlanul megjelenik nálunk. Az arca sápadt, karikásak a szemei.
– Beszélhetünk? – kérdezi halkan.
Leülünk a konyhában.
– Anikó… én nem akarok harcolni veletek – mondja remegő hangon. – Csak félek… félek attól, hogy ha anya meghal… akkor már semmi sem köt majd össze bennünket.
– Ágnes… én sem akarom ezt az egészet – mondom könnyes szemmel. – Mi csak segíteni akartunk anyának…
– Tudom… csak olyan nehéz volt kívülállónak érezni magam… mindig ti ketten döntöttetek mindenben…
– Sajnálom… tényleg sajnálom…

Hosszú csend következik. Végül Ágnes megszorítja a kezem.
– Próbáljunk meg újra testvérek lenni…

Aznap este Zoli először mosolyog hetek óta. Ilona nénit kiengedik a kórházból – gyenge még, de boldogabbnak tűnik.

A ház végül marad Ilona néni nevén – megegyezünk abban, hogy amíg él, senki sem bolygatja az örökség kérdését. Ha eljön az ideje, együtt döntünk majd róla.

De bennem ott marad a félelem: vajon tényleg lehet újra bízni egymásban? Vajon begyógyulnak valaha ezek a sebek?

Ti mit tennétek? Hol van a határ a családi segítség és a kihasználás között? Vajon lehet még újra egymásra találni ennyi fájdalom után?