Anyósom, a határok nélküli – Egy magyar család széthullása és újjászületése
– Már megint késel, Zsuzsa? – csattant fel az anyósom hangja, ahogy becsuktam mögöttem a bejárati ajtót. A panelház harmadik emeletén, a szűk előszobában álltam, kezemben a Lidl-szatyorral, benne pár kiflivel és egy doboz tejjel. A szívem a torkomban dobogott. – Tudod, hogy Gábor már régóta itthon van? Éhesen vár rád! – folytatta Irén néni, miközben a konyhából áradó rántott hús illata keveredett a feszültséggel.
– Dolgoztam, Irén néni. Nem tudtam előbb eljönni – próbáltam nyugodt hangon válaszolni, de a hangom remegett. Gábor, a férjem, a nappaliban ült, fejét lehajtva pötyögött a telefonján. Egy pillanatra rám nézett, de nem szólt semmit.
– Dolgoztál… – ismételte gúnyosan az anyósom. – Régen a nők otthon voltak, főztek, most meg csak karrier, karrier! Hát ki fogja ezt a házat rendben tartani? – csapta le a fakanalat az asztalra.
Azt hittem, megszokom majd ezt az együttélést. Hogy majd összecsiszolódunk. De Irén néni mindenbe beleszólt: hogyan teregetek, mit főzök, mikor mosok ablakot. Még azt is megjegyezte, hogy túl sokat költök tamponra. Egyik este, amikor Gábor későn ért haza, Irén néni odasúgta nekem:
– Biztos nem csak dolgozott… Tudod, milyen a férfiember.
Aznap este sírva aludtam el. Gábor nem értette, mi bajom. – Anyám ilyen. Ne vedd magadra! – legyintett. De én egyre jobban elvesztem önmagamban.
Egyik reggel Irén néni már a fürdőszoba előtt várt rám:
– Zsuzsa! Miért van megint hajszál a mosdóban? És miért fogy ilyen gyorsan a tusfürdő? Nem vagyunk mi milliomosok!
– Majd figyelek rá – motyogtam.
– Majd figyelsz… – utánozta le a hangomat. – Aztán majd figyelj arra is, hogy Gábor ne menjen el tőled! Mert egy férfi nem szereti a rendetlenséget.
Aznap eldöntöttem: beszélek Gáborral. Este leültem mellé.
– Gábor, nem bírom tovább. Vagy elköltözünk, vagy…
Fel sem nézett a telefonjából.
– Most komolyan? Anyám csak segíteni akar. Mi lenne veled nélküle? Ki főzne rád?
– Én főznék! És legalább nem lenne minden nap veszekedés! – kiáltottam el magam.
Irén néni persze mindent hallott. Másnap reggel már pakolta a ruháimat egy nejlonzacskóba.
– Ha nem tetszik, lehet menni! Az én fiamnak nem kell ilyen hálátlan asszony!
Gábor csak állt az ajtóban, mint egy kisfiú. Nem szólt semmit. Éreztem: egyedül vagyok.
Elmentem anyámhoz Zuglóba. Ott sírtam ki magam igazán.
– Kislányom, ezt nem hagyhatod annyiban! – mondta anya. – Vagy kiállsz magadért, vagy egész életedben mások mondják meg, mit csinálj!
Két hétig nem beszéltem Gáborral. Aztán egy este felhívott.
– Zsuzsa… hiányzol. Anyám… hát… kicsit túlzásba vitte. Visszajössz?
– Csak ha külön élünk – mondtam határozottan.
– De hát nincs pénzünk albérletre!
– Akkor keresünk olcsóbbat. Vagy dolgozol többet te is.
Csend volt a vonalban.
Végül belevágtunk. Kivettünk egy kis garzont Kőbányán. Nem volt könnyű: kevés pénz, sok vita. De legalább ketten voltunk – és Irén néni csak hetente egyszer jött át „ellenőrizni” minket.
Egyik vasárnap váratlanul beállított hozzánk.
– Hát ez lenne az önálló élet? Por mindenhol! És ez a vacak kávé…
Gábor végre kiállt mellettem:
– Anya, elég! Ez most már a mi otthonunk. Ha nem tetszik, ne gyere!
Irén néni megsértődött és három hónapig nem jelentkezett. Az első karácsonyunkat kettesben töltöttük: olcsó műfenyővel és bolti bejglivel. De boldogok voltunk.
Aztán jött a hír: babát várok. Féltem elmondani Irén néninek. Amikor megtudta, csak ennyit mondott:
– Remélem, legalább ezt nem rontjátok el.
De amikor megszületett Bence fiunk, Irén néni meglágyult. Először csak titokban sírt az ablak alatt, aztán lassan-lassan elfogadta: már nem ő irányít mindent.
Egy délután Bencével sétáltam a játszótéren, amikor odajött hozzám:
– Zsuzsa… lehet, hogy túl kemény voltam veled. Csak féltem… hogy elveszítem a fiamat is.
Néztem rá: először láttam benne az embert, nem csak az anyóst.
Most már tudom: minden családban vannak határok – és ha nem húzzuk meg őket időben, elveszítjük önmagunkat.
Ti mit gondoltok? Meddig kell tűrni egy anyósnak? Hol húznátok meg a határt?