Anyós vagy Anya? Egy szó, ami falakat dönthet le – az én történetem

– Miért nem tudod egyszerűen azt mondani: „anya”? – kérdezte Éva, az anyósom, miközben a húslevest szedte a tányéromba. A kanál remegett a kezében, és a hangja halk volt, de éreztem benne a feszültséget. A családi ebédnél mindenki elhallgatott. A férjem, Gábor, zavartan nézett rám, az asztal másik végén ülő gyerekek pedig abbahagyták a nevetgélést.

Nem tudtam válaszolni. A torkomban gombóc nőtt, és csak lesütöttem a szemem. Hányszor hallottam már ezt a kérdést! Hányszor próbáltam magamban megmagyarázni, miért olyan nehéz nekem ez az egyetlen szó? Az én édesanyám, Ilona, korán meghalt. Tizennyolc éves voltam, amikor egy reggel már nem ébredt fel. Azóta minden „anya” szó kimondása fájdalmat jelentett – mintha elárulnám őt.

Éva nem volt rossz ember. Sőt, sokszor segített nekünk, amikor Gábor elvesztette a munkáját, ő hozott nekünk egy zsák krumplit a piacról, vagy amikor a lányunk, Zsófi beteg lett, ő főzött húslevest és vigyázott rá, amíg mi dolgoztunk. De sosem tudtam közel engedni magamhoz. Mindig csak „Éva néni” volt nekem. Soha nem „anya”.

– Nem kell erőltetni – mondta Gábor halkan, de Éva csak legyintett.

– Tudod, mennyire fáj ez nekem? – fordult hozzám újra. – Mintha mindig kívülálló lennék ebben a családban.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint egy hideg zuhany. Hirtelen mindenki engem nézett. A sógornőm, Judit is lesütötte a szemét. Tudtam, hogy ő már az első perctől „anyának” szólította Évát. Neki könnyű volt – az ő édesanyja még élt, és valahogy mindig is nyitottabb volt az emberek felé.

A nap további része csendben telt. Hazafelé Gábor próbált beszélgetni velem.

– Szerintem Éva csak szeretne közelebb kerülni hozzád. Tudod, mennyit jelentene neki?

– És nekem? – csattantam fel. – Nekem mennyit jelentene? Nem tudod elképzelni, milyen érzés minden alkalommal belegondolni abba, hogy anyának kellene szólítanom valakit…

Otthon órákig ültem a kanapén. A gyerekek játszottak a szobában, Gábor a tévét nézte, de én csak bámultam ki az ablakon. Eszembe jutottak azok az évek, amikor anyám még élt. Az illata, ahogy megsimogatta a hajamat lefekvés előtt… És aztán az üresség utána.

Másnap reggel váratlanul csörgött a telefonom. Éva volt az.

– Ági, ráérsz ma délután? Szeretnék veled beszélni négyszemközt.

A hangja szokatlanul törékeny volt. Először nemet akartam mondani, de valami visszatartott.

Délután átmentem hozzá. A lakásában minden olyan ismerős volt: a régi szőnyeg, a porcelán figurák a polcon, a konyhából áradó süteményillat. Éva leültetett az asztalhoz.

– Tudod – kezdte –, amikor fiatal voltam, nekem is volt anyósom. Soha nem tudtam neki azt mondani: „anya”. Mindig csak „Margit néni” maradt. És most… most megértem, milyen érzés lehetett neki.

Meglepődtem. Nem számítottam rá, hogy ennyire őszinte lesz.

– Sajnálom – mondtam halkan. – Nem akarok megbántani senkit… csak egyszerűen nem megy.

Éva bólintott.

– Tudod mit? Nem kell erőltetni semmit. De szeretném, ha tudnád: én úgy tekintek rád, mintha a lányom lennél. Akkor is, ha soha nem mondod ki azt a szót.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hirtelen minden feszültség eltörpült bennem. Megöleltük egymást.

A következő hetekben valami megváltozott közöttünk. Már nem éreztem azt a görcsöt a gyomromban, ha találkoztunk. Egyre többet beszélgettünk – nemcsak a gyerekekről vagy a házimunkáról, hanem régi családi történetekről is. Egyszer még együtt sütöttünk bejglit karácsonyra – és közben Éva elmesélte az ő fiatalkori szerelmét is.

Egyik este Zsófi odabújt hozzám lefekvés előtt.

– Anya, miért hívod Évát néni-nek?

Nem tudtam mit válaszolni.

– Mert… mert így szoktam meg – mondtam végül.

– De ő is olyan kedves veled! – mondta Zsófi.

Elgondolkodtam ezen az egyszerű gyermeki logikán. Tényleg: miért is olyan nehéz kimondani azt az egyetlen szót? Vajon tényleg elárulom vele az édesanyámat? Vagy csak félek attól, hogy újra elveszíthetek valakit?

Az élet ment tovább. Egyre többször hívtuk meg egymást vacsorára, néha együtt mentünk piacra is. Egy alkalommal Éva elesett otthon és eltörte a csuklóját. Gábor dolgozott, így rám hárult a gondoskodás terhe: bevásároltam neki, főztem rá, segítettem fürdeni is.

Egy este ott maradtam nála aludni, mert rosszul lett éjszaka. Hajnalban felriadt és sírva fakadt.

– Ági… félek attól, hogy egyszer teljesen egyedül maradok…

Megfogtam a kezét.

– Nem fogsz egyedül maradni – mondtam neki ösztönösen.

És akkor először jött a számra magától:

– Anya… minden rendben lesz.

Éva rám nézett könnyes szemmel és csak ennyit mondott:

– Köszönöm…

Azóta már többször is kimondtam neki ezt a szót – néha még mindig furcsa érzés kerít hatalmába, de már nem fáj annyira. Sőt: mintha minden alkalommal egy kicsit közelebb kerülnénk egymáshoz.

A családunkban is oldódott a feszültség: Judittal többet beszélgetünk, Gábor boldogabbnak tűnik, Zsófi pedig büszkén meséli mindenkinek: „Nekem két anyukám van!”

Sokszor gondolkodom azon: vajon hány magyar családban okoz feszültséget ez az egyetlen szó? Hányan érzik úgy, hogy választaniuk kell múlt és jelen között? És vajon tényleg csak egy szó választ el minket egymástól?

Ti mit gondoltok: lehet-e valaki más is „anya”, vagy örökre csak egyetlen embernek jár ez a cím? Várom a véleményeteket!