Anyám kidobta az ebédemet – Mit tegyek, ha a családi szabályok túl szigorúak?
– Miért kellett kidobnod? – kérdeztem remegő hangon, miközben a hűtő nyitott ajtajából hiányzott a tegnap este főzött rakott krumplim. Anyám arca kemény volt, szeme szikrázott.
– Mert ez az én házam, és nem fogsz itt mindenféle maradékot tárolni napokig! – csattant fel. – A hűtő nem szeméttelep!
A konyhaasztalnál álltam, kezem ökölbe szorult. A rakott krumpli nem csak egy adag étel volt: az volt az első alkalom, hogy egyedül főztem valamit, amire büszke voltam. Egyetemista vagyok, most költöztem vissza otthonra, miután a kollégiumban már nem tudtam fizetni az albérletet. Azt hittem, legalább ennyi önállóságom marad.
– De anya, én ezt magamnak csináltam! – próbáltam érvelni.
– Nem érdekel! – vágott vissza. – Amíg az én kenyeremet eszed, az én szabályaim szerint élsz. Ha nem tetszik, menj vissza oda, ahonnan jöttél!
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Apám a nappaliban hallgatta a tévét, de tudtam, hogy mindent hall. Ő sosem szólt bele ezekbe a vitákba. A bátyám már évek óta külföldön él, csak ritkán jön haza. Mindig is én voltam az, aki próbált megfelelni anyám elvárásainak: jó jegyek, tiszta szoba, segítés a házimunkában. De most úgy éreztem, mintha minden erőfeszítésem semmit sem érne.
Aznap este nem vacsoráztam. Bezárkóztam a szobámba, és csak bámultam ki az ablakon a panelházak között villogó fényekre. Hallottam anyám lépteit a folyosón, ahogy néha megállt az ajtóm előtt, de nem szólt be. Aztán elment aludni.
Másnap reggel csendben ültem le reggelizni. Anyám már ott volt, kávét ivott és újságot olvasott. Nem nézett rám.
– Jó reggelt – mondtam halkan.
– Jó reggelt – felelte gépiesen.
A kenyér száraz volt, a vaj hideg. Próbáltam lenyelni a gombócot a torkomban.
– Anya… beszélhetnénk? – kérdeztem végül.
Letette az újságot.
– Miről?
– Arról… hogy szeretnék néha főzni magamnak. Nem akarok mindig rád hagyatkozni. Szeretném megtanulni az önállóságot.
Sóhajtott.
– Én csak azt akarom, hogy rend legyen. Hogy ne legyen tele a hűtő mindenféle maradékkal. Tudod jól, mennyi munka nekem mindent rendben tartani.
– Tudom… de nekem is fontos lenne, hogy legyen egy kis saját területem. Hogy érezzem: nem csak vendég vagyok itt.
Sokáig nézett rám. Aztán felállt, és elkezdte mosogatni a bögréjét.
– Megbeszéljük este – mondta végül.
Aznap egész nap ezen kattogtam. Az egyetemen is nehezen tudtam figyelni. Vajon tényleg túl sokat kérek? Más barátaim is panaszkodnak arra, hogy otthon újra gyereknek érzik magukat. De miért ilyen nehéz felnőttként kezelni minket?
Este újra leültünk egymással szemben. Apám most is csendben maradt.
– Anya… – kezdtem újra –, ha segítek rendben tartani a hűtőt, és mindig felcímkézem az ételeimet, akkor főzhetek néha magamnak?
Anyám arca ellágyult egy pillanatra.
– Nézd… én csak azt akarom, hogy ne legyen veszekedés. De rend legyen! Ha tényleg odafigyelsz erre… talán lehet róla szó.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
– Köszönöm… tényleg fontos nekem.
Azóta próbálunk kompromisszumot találni. Nem mindig könnyű: néha még mindig összeszólalkozunk apróságokon. De legalább már beszélünk róla.
Néha azon gondolkodom: vajon más magyar családokban is ilyen nehéz megtalálni az egyensúlyt a szülők szabályai és a felnőtt gyerekek önállósága között? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg túl sokat kérek?