Anyám féltékeny lett a macskámra – egy családi dráma a szeretet határairól

– Na, most már tényleg nem hiszem el! – csattant fel anyám a telefonban, hangja éles volt, mint a frissen fent kés. – Hajnalkám, te komolyan azt gondolod, hogy egy macska fontosabb nálam?

Ott ültem a konyhaasztalnál, előttem kihűlt kávé, az ablakban a tavaszi napfényben lustán nyújtózkodott Cirmi, a fekete-fehér mentett cicám. A szívem összeszorult. Nem tudtam eldönteni, sírjak vagy nevessek.

– Anya, kérlek… – kezdtem halkan, de már nem volt visszaút. A vihar kitört.

– Két napja nem hívtál! Két napja! És tudod, mikor vetted fel utoljára nekem a telefont? Amikor épp nem voltál azzal a macskával elfoglalva! – szinte kiabált.

– Anya, Cirmi beteg volt…

– Mindig beteg! Mindig valami baja van annak a dögnek! És te csak körülötte ugrálsz! – zokogásba fulladt a hangja. – Régen legalább hetente egyszer eljöttél hozzám. Most meg csak akkor hívsz, ha épp ráérsz a macska mellett…

A csend nehezebb volt minden szónál. Hallottam, ahogy anyám szipog a vonal másik végén. Aztán hirtelen letette.

Ott maradtam egyedül a konyhában. Cirmi odadörgölőzött a lábamhoz, mintha érezné, hogy baj van. Felvettem az ölembe, és csak ültem vele, miközben a fejemben visszhangzottak anyám szavai.

Nem volt ez mindig így. Gyerekkoromban anyám volt mindenem. Egyedül nevelt fel Zuglóban, apám régen lelépett egy másik nővel. Anyám mindent megtett értem: dolgozott a postán reggeltől estig, hogy legyen pénz iskolára, ruhára, nyaralásra Balatonon. Néha szigorú volt, de mindig szeretett. Amikor felnőttem és elköltöztem, sokáig minden hétvégén hazamentem hozzá. Főztünk együtt paprikás krumplit, beszélgettünk az élet nagy dolgairól.

Aztán jött Cirmi. Egy esős novemberi estén találtam rá az utcán, csontsoványan és reszketve. Hazavittem, és onnantól kezdve ő is családtag lett. Anyám először csak legyintett: „Egy macska? Minek az neked?” De aztán megszokta. Sőt, amikor először meglátogatta nálam Cirmit, még simogatta is.

Az utóbbi időben viszont minden megváltozott. Anyám egyre többet panaszkodott: fáj a lába, nem tud aludni, magányos. A barátnői sorra meghaltak vagy vidékre költöztek a gyerekeikhez. Én pedig közben egyre többet aggódtam Cirmi miatt: előbb csak köhögött, aztán nem evett, végül már alig mozdult. Hetekig jártam vele orvostól orvosig. A fizetésemet szinte teljesen elvitte az állatorvos és a gyógyszerek.

Egyik este, amikor végre fellélegezhettem – Cirmi jobban lett –, leültem hívni anyámat. De ő nem vette fel. Másnap sem. Harmadnap sem. Már kezdtem aggódni: mi van, ha elesett? Ha baja esett? Felhívtam a szomszéd nénit is – Marika néni szerint minden rendben van.

Amikor végre felvette, már rögtön támadott.

– Te csak akkor keresel, ha unatkozol! – vágta a fejemhez.

– Anya, ne haragudj… tényleg sok volt mostanában…

– Persze! A macska fontosabb! – csattant fel újra.

– Nem erről van szó…

– Akkor miről? Hogy én már csak nyűg vagyok neked? Hogy csak akkor kellek, ha valamit kell intézni? Tudod mit? Ne is gyere többet! Majd elintézem magamnak!

A szívem összeszorult. Tudtam jól: anyám nem rosszindulatból mondja ezt. Hanem mert fél. Fél attól, hogy egyedül marad öregen egy zuglói panelban, ahol már senki sem kopogtat be hozzá csak úgy.

Másnap bementem hozzá munka után. A lakásban dohos szag terjengett, az ablakon keresztül beszűrődött az esti villamos csilingelése.

– Szia anya – léptem be óvatosan.

– Minek jöttél? – kérdezte fagyosan.

– Hozztam neked pogácsát meg friss kenyeret…

– Nem vagyok éhes.

Leültem mellé a kanapéra. Hosszú percekig csak ültünk némán.

– Anya… tényleg azt hiszed, hogy Cirmi fontosabb nálad?

– Nem tudom… néha úgy érzem – suttogta halkan. – Régen mindig rám figyeltél… Most meg mindig csak a macska…

– Sajnálom – mondtam őszintén. – De Cirmi beteg volt… és te is tudod, milyen az, amikor valakiért aggódsz.

– Tudom – bólintott lassan. – Csak… félek egyedül lenni.

Akkor értettem meg igazán: anyám nem Cirmire féltékeny igazából. Hanem arra az időre és törődésre, amit már nem tudok neki adni úgy, mint régen.

Aznap este sokáig beszélgettünk. Elmesélte, mennyire hiányzik neki apám (pedig sosem beszélt róla jó szót), mennyire fél attól, hogy egyszer majd már senki sem fogja felhívni naponta.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Hány idős ember érzi úgy magát Budapesten vagy vidéken egyedül egy lakásban ülve, hogy már senkinek sem fontos?

Másnap reggel anyám hívott először.

– Hajnalka? Jól van Cirmi?

Elmosolyodtam.

– Igen anya, jobban van. És te hogy vagy?

– Megvagyok… csak gondoltam… ma ráérek délután… ha van kedved átjönni…

Azóta próbálok jobban figyelni rá is – hetente legalább egyszer meglátogatom, együtt főzünk vagy sétálunk egyet a közeli parkban. Cirmi is jön néha pórázon (a szomszédok nagy derültségére). Anyám néha még mindig morgolódik („minek ennyi pénzt költeni egy állatra?”), de már látom rajta: örül annak is, ha csak ott vagyok mellette.

A család nem mindig egyszerű dolog. Néha fájdalmasan nehéz megtalálni az egyensúlyt azok között, akiket szeretünk – legyen az ember vagy állat.

Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg lehet-e féltékeny valaki egy macskára? Vagy csak arról van szó, hogy mindannyian vágyunk arra: valaki igazán fontosnak tartson minket?

Ti mit gondoltok? Hol húzódik a határ törődés és elhanyagolás között? Lehet-e igazságosan szeretni mindenkit?