Anyai bűntudat: Nyolc év szoptatás árnyékában

– Gergő, kérlek, ne mondd ezt az iskolában! – suttogtam kétségbeesetten, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A fiam, aki már nyolcéves, csak lesütötte a szemét. – De anya, miért baj az, ha elmondom, hogy még mindig szopizom? – kérdezte ártatlanul. A szívem összeszorult. Hányszor mondtam már neki, hogy ez a mi titkunk? Hányszor hittem el magamnak, hogy ezzel csak jót teszek neki?

A férjem, Zoltán, már hónapok óta egyre távolabb került tőlem. Egy este, amikor Gergő már aludt, leült mellém a kanapéra. – Amanda, ezt nem folytathatod tovább. A gyereknek szüksége van arra, hogy leváljon rólad. Nem normális ez így. – A hangja kemény volt, de mögötte ott bujkált a félelem is. Fél attól, hogy Gergő sosem lesz képes önálló lenni.

Az anyósom is gyakran szóvá tette: – Amanda, én három gyereket neveltem fel, de ilyet még nem láttam! Mit gondolnak majd az emberek? – És valóban: a játszótéren is furcsán néztek rám az anyukák. Egyszer hallottam is, ahogy súgtak egymásnak: „Az az Amanda… még mindig szoptatja azt a nagy fiút!”

De én makacs voltam. Mindig azt mondogattam magamnak: „Ez az én testem, az én döntésem. Gergőnek szüksége van rám.” Az első években minden olyan természetes volt. Gergő koraszülöttként jött világra, és az orvosok is azt tanácsolták: szoptassam minél tovább. Akkoriban úgy éreztem, csak így tudom megvédeni őt mindentől.

Ahogy telt az idő, egyre inkább éreztem a társadalmi nyomást. Az óvodában már kérdezték tőlem: – Gergő miért olyan anyás? Miért nem akar aludni a többiekkel? – Én csak mosolyogtam és hárítottam: – Majd kinövi. De belül egyre nőtt bennem a bizonytalanság.

Aztán eljött az első osztály. Gergő sírva jött haza az iskolából: – Anya, a többiek kinevettek! Azt mondták, hogy én még kisbaba vagyok… – Akkor először éreztem igazi bűntudatot. Vajon én tettem tönkre a fiam önbizalmát? Vajon én vagyok az oka annak, hogy nem találja a helyét a kortársai között?

Egy este Zoltán hangja megtört volt: – Amanda, elveszítelek. Már nem tudok hozzád közel kerülni. Mindig csak Gergő van… Mi lesz velünk? – Akkor először sírtam el magam előtte. Nem tudtam mit mondani.

Az éjszakák egyre hosszabbak lettek. Feküdtem az ágyban és hallgattam Gergő szuszogását. Vajon tényleg jót tettem neki? Vagy csak magamat akartam megnyugtatni? Az anyaságom lett mindenem – de közben elveszítettem magamat nőként, feleségként.

Egy nap Gergő odajött hozzám és azt mondta: – Anya, én már nagyfiú vagyok. Nem akarok többet szopizni. – Mintha kitépték volna a szívemet. Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és végtelen ürességet.

Azóta próbálom újraépíteni magam. Zoltánnal párterápiára járunk. Gergő lassan nyit mások felé is, de még mindig sokszor visszahúzódóbb a többieknél. Az anyósom néha még mindig megjegyzi: – Látod, mondtam én… – De már nem válaszolok neki.

Minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg hibáztam? Vagy csak más utat választottam? Lehet-e egy anya túl sokat szeretni? És vajon valaha megbocsátok magamnak?

Ti mit gondoltok? Hol van a határ az anyai szeretet és a túlzott ragaszkodás között? Tudtok megbocsátani magatoknak egy rossz döntés után?