Amit helyesnek hittem – Egy magyar család széthullása a döntéseim miatt
– Nem fogom hagyni, hogy újra megalázz! – ordítottam anyámra, miközben a porcelán bögre a konyhakövön szilánkokra tört. A hangom visszhangzott a panelház falai között, a szomszédok biztosan mindent hallottak. De abban a pillanatban nem érdekelt semmi, csak az, hogy végre kimondjam: elég volt.
Gyerekkorom óta úgy éreztem, hogy a nővérem, Eszter mindig mindent megkapott, amit csak akart. Ha ő ötöst hozott haza, anyám sütött neki palacsintát. Ha én hoztam ötöst, csak annyit mondott: „Ez a minimum, Anna.” Apám sosem szólt bele, csak néha rám kacsintott cinkosan, mintha azt mondaná: „Tarts ki!” De apám már három éve halott volt, és azóta minden egyre rosszabb lett.
Aznap este, amikor minden megváltozott, Eszter újra anyámnál vacsorázott. Én is ott voltam, de már hetek óta gyűlt bennem a feszültség. Anyám megint Esztert dicsérte: „Milyen ügyes vagy, hogy ilyen jó állást szereztél a bankban!” – mondta csillogó szemmel. Én épp akkor veszítettem el a munkámat a varrodában, de erről senki nem kérdezett. Csak ültem ott, mint egy árnyék.
Aztán Eszter odavetette: „Anna, te mikor kezdesz már valami rendeset az életeddel?” Anyám nevetett hozzá. Éreztem, ahogy elönt a forróság. Felálltam az asztaltól.
– Elég! – mondtam remegő hangon. – Mindig csak ő számít? Én soha nem vagyok elég jó?
Anyám rám nézett, mintha bolond lennék.
– Ne hisztizz már, Anna! Felnőtt nő vagy, viselkedj is úgy!
Akkor tört el bennem valami. A bögrét földhöz vágtam. Eszter felpattant.
– Megőrültél? – kiabálta.
– Nem! Csak végre kimondom, amit évek óta érzek! – zokogtam. – Sosem szerettél engem úgy, mint őt!
Anyám arca megkeményedett.
– Ha így gondolod, akkor menj! Nem tartalak vissza!
Kirohantam a lakásból. A lépcsőházban sírtam. A telefonom csörgött – Gábor hívott, a férjem.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.
– Eljöttem anyámtól. Vége mindennek.
Otthon Gábor próbált vigasztalni. De én csak ültem az ágy szélén és bámultam a semmibe. Másnap Eszter írt egy üzenetet: „Remélem, most boldog vagy magadban!” Nem válaszoltam.
Hetekig nem beszéltem anyámmal. Gábor próbált rábeszélni, hogy béküljek ki velük, de én hajthatatlan voltam. Azt hittem, végre kiálltam magamért. De közben minden egyre rosszabb lett.
A munkahelyemen nem találtam új állást. Gábor is elvesztette a munkáját egy leépítés miatt. A pénzünk fogyott, és egyre többet veszekedtünk apróságokon is.
Egy este Gábor rám nézett:
– Anna, nem lehetne… talán… beszélnél anyáddal? Legalább Eszterrel? Szükségünk lenne egy kis segítségre most.
– Nem! – vágtam rá dühösen. – Inkább éhen halok!
Gábor csalódottan sóhajtott.
– Büszkeségből nem lehet élni.
De én hajthatatlan voltam. Azt hittem, helyesen cselekszem.
Aztán jött a hír: anyám kórházba került sztrókkal. Eszter hívott sírva:
– Anna, kérlek… gyere be hozzá! Nem tudom egyedül csinálni!
Napokig vívódtam magamban. Végül bementem a kórházba. Anyám ott feküdt mozdulatlanul, csak a gépek pittyegtek körülötte. Eszter rám nézett vörös szemekkel:
– Miért kellett ennek így lennie? Miért nem tudtunk normális család lenni?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem anyám ágya mellett és fogtam a kezét.
Anyám végül felépült annyira, hogy hazaengedjék. De már sosem lett a régi. Otthon ápoltuk felváltva Eszterrel. A régi sérelmek ott feszültek közöttünk minden pillanatban.
Egy este Eszter kiborult:
– Tudod mit? Mindig azt hitted, hogy anyu engem szeret jobban! De én is szenvedtem! Nekem mindig példaképnek kellett lennem! Neked legalább volt szabadságod!
Először hallottam tőle ilyet. Rájöttem: talán mindketten áldozatok voltunk.
De már késő volt mindent visszacsinálni. Anyám néha rám nézett üres tekintettel:
– Anna… miért haragszol még mindig?
Nem tudtam mit mondani.
Gábor végül elköltözött tőlem. Nem bírta tovább a feszültséget és a szegénységet sem.
Most itt ülök egyedül ebben az üres lakásban, és csak azt kérdezem magamtól: tényleg helyesen cselekedtem? Megérte mindent elveszíteni azért, hogy végre kiálljak magamért? Vajon mások is jártak már így? Ti mit tettetek volna a helyemben?