Amikor minden összeomlik: Hogyan mentettem meg a húgomat és magamat egyszerre
– Anna, miért nem szóltál előbb? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és ő csak bámulta az üres bögrét maga előtt. A szemei vörösek voltak a sírástól, a keze remegett.
– Nem akartam terhet rakni rád – suttogta. – Tudom, mennyit stresszelsz mostanában az esküvő miatt…
A szívem összeszorult. Az asztalon szétszórva hevertek a menyasszonyi ruhapróbáról hozott minták, Gábor üzenetei villogtak a telefonomon, de abban a pillanatban csak Anna számított. Az én húgom, akivel gyerekkorunkban együtt bújtunk el a vihar elől nagymama pincéjében, most előttem ült összetörten.
Az utóbbi hónapokban mindenki azt hitte, hogy boldog vagyok. Gáborral végre összeköltöztünk egy kis albérletbe Zuglóban, anyu pedig minden nap hívott, hogy mikor lesz már kész az ültetési rend. De senki sem tudta, hogy esténként sírva számolom össze a fizetésemet, hogy kijöjjön a hó végéig. Anna viszont még nálam is rosszabb helyzetben volt: elvesztette az állását egy kis könyvesboltban, és azóta csak alkalmi munkákból élt.
– Hány napja nem ettél rendesen? – kérdeztem halkan.
– Kettő – vallotta be. – De ne aggódj, majd csak lesz valahogy…
Nem bírtam tovább. Felálltam, odamentem hozzá, és átöleltem. Éreztem, ahogy beleremeg a karomba.
Aznap este Gábor későn ért haza. Már az ajtóban láttam rajta, hogy fáradt és ideges.
– Miért van itt Anna? – kérdezte halkan.
– Bajban van – mondtam. – Segítenünk kell neki.
Gábor felsóhajtott. – Tudod, hogy most nekünk sem könnyű. Az esküvő minden pénzünket felemészti…
– Nem érdekel az esküvő! – csattantam fel. – A húgom éhezik!
Csend lett. Anna a kanapén ült, lehajtott fejjel. Gábor rám nézett, és láttam rajta, hogy harcol magával.
Végül bólintott. – Jó. Maradhat pár napot. De beszélned kell anyukáddal is.
Másnap reggel felhívtam anyát. Próbáltam nyugodt maradni, de ahogy meghallottam a hangját, elszakadt bennem valami.
– Anya, Anna bajban van. Nincs pénze enni sem.
– Hogyhogy? Miért nem szóltatok előbb? – kérdezte döbbenten.
– Mert féltünk… Féltünk attól, hogy megint azt mondod: „Mindenki oldja meg maga.”
Anyu hallgatott egy pillanatig. Aztán felsóhajtott.
– Tudod jól, hogy apátok óta minden nehezebb lett… De majd átgondolom, mit tudok tenni.
Letettem a telefont, és úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Miért van az, hogy amikor igazán szükségünk lenne egymásra, mindenki csak magára gondol?
A következő napokban Anna nálunk lakott. Próbáltam mindent megosztani vele: reggelit, ebédet, vacsorát – még azt is, amit magamnak félretettem volna. Gábor egyre feszültebb lett.
– Ez így nem mehet sokáig – mondta egyik este. – Ha segíteni akarsz Annának, akkor beszéljetek vele komolyan. Talán el kellene mennie vidékre anyádhoz egy időre.
Anna hallotta ezt. Másnap reggel összepakolta a holmiját.
– Nem akarok terhet jelenteni nektek – mondta csendesen.
– Maradj! – kérleltem.
– Nem lehet… Neked is jogod van boldognak lenni.
Végül anyuhoz költözött vidékre. Hetente beszéltünk telefonon; néha sírtunk együtt, néha nevettünk azon, mennyire más lett minden apa halála óta. Anyu próbált segíteni Annának munkát találni a helyi könyvtárban, de ott is csak részmunkaidőt kapott.
Közben az esküvő szervezése is egyre nyomasztóbb lett. Mindenki elvárásokat támasztott: anyósom szerint túl szerény lesz a lagzi; anyám szerint túl drága a ruha; Gábor pedig egyre inkább bezárkózott.
Egyik este összevesztünk Gáborral.
– Miért nem tudsz végre csak rám figyelni? – kérdezte dühösen.
– Mert nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne! – kiabáltam vissza. – A családom szétesik!
Aznap éjjel alig aludtam. Reggel felhívtam Annát.
– Szerinted jól döntöttem? Hogy hagytalak elmenni?
– Nem hagytál el – válaszolta halkan. – Mindig itt vagy nekem… csak most mindkettőnknek idő kell.
Az esküvő végül csendesebb lett, mint terveztem. Anna ott volt mellettem a templomban; kezemet szorította, amikor kimondtam az igent Gábornak. Anyu is sírt – talán először nem bánatból, hanem meghatottságból.
Most már hónapok teltek el azóta. Anna lassan talpra állt; újra dolgozik egy kis könyvtárban vidéken. Mi Gáborral próbáljuk újraépíteni a kapcsolatunkat – már kevesebbet veszekedünk apróságokon.
Néha mégis elgondolkodom: vajon jól döntöttem? Lehet egyszerre önmagunkat és másokat is megmenteni? Vagy néha muszáj választani? Ti mit gondoltok erről?