Amikor az igazi varázsló belép a házba – Egy magyar család titkai és harcai

– Hagyjál már békén, Anya! – csattant fel Dóri hangja, ahogy becsapta maga mögött a szobája ajtaját. A falak megremegtek, a plafonról lepergett egy darabka vakolat. Odakint tombolt a májusi vihar, villámok cikáztak a falu felett, de nálunk bent még nagyobb volt a feszültség.

A konyhában álltam, kezemben egy törött bögrével – az utolsó emlék apámtól, aki tavaly halt meg. A bögrét Dóri ejtette le, miközben az asztalnál veszekedtünk. Nem is a bögre fájt igazán, hanem az, hogy már hónapok óta nem tudunk egymással normálisan beszélni. Mióta Gábor, a férjem elment egy fiatalabb nőhöz, minden darabokra hullott.

Anyám, Marika néni is velünk lakik. Ő csak sóhajtott, amikor Dóri becsapta az ajtót. – Látod, Zsuzsa, ilyenek ezek a mai fiatalok. De te sem voltál másmilyen – mondta halkan, miközben a rádióban épp arról beszéltek, hogy mennyire nő a válások száma Magyarországon.

Aztán kopogtak. Nem vártunk senkit. Kimentem az előszobába, és ott állt egy férfi. Magas volt, fekete esőkabátban, kalapban – mintha egy régi magyar film noirból lépett volna elő. A szemei furcsán csillogtak.

– Jó estét kívánok! – mondta mély hangon. – Megengedi, hogy bejöjjek? Nagyon eláztam.

Anyám mögém lépett. – Ki maga? – kérdezte gyanakodva.

– Hívjanak csak Tibornak – felelte az idegen. – Régi ismerős vagyok.

Valamiért beengedtem. Talán mert annyira kétségbe voltam esve, hogy már mindegy volt. Tibor leült az asztalhoz, levette a kalapját. A haja ősz volt, de az arca fiatalos. Anyám csak nézte-nézte.

– Maga… maga nem lehet… – suttogta.

– De bizony, Marika néni – mosolygott Tibor. – Régen együtt jártunk a bálba a kultúrházba. Emlékszik még?

Anyám arca kivörösödött. – Az lehetetlen! Maga akkoriban eltűnt…

– Mert el kellett mennem – mondta Tibor csendesen. – De most visszajöttem.

A levegő megfagyott. Dóri is kijött a szobájából, kíváncsian nézett ránk.

– Ki ez a bácsi? – kérdezte félvállról.

– Egy régi barát – mondtam gyorsan, de éreztem, hogy valami nincs rendben.

Tibor elővett egy kis dobozt a zsebéből. Letette az asztalra.

– Ebben minden válasz benne van – mondta sejtelmesen.

Anyám remegő kézzel nyitotta ki a dobozt. Egy régi fénykép volt benne: anyám fiatalon, egy férfi oldalán – de nem apám volt az! Hanem Tibor.

– Ez… ez hogy lehet? – kérdeztem döbbenten.

Anyám sírni kezdett. – Zsuzsa… neked sosem mondtam el… de mielőtt apádat megismertem volna, Tibor volt az első szerelmem. Azt hittem, meghalt ’56-ban…

Tibor lehajtotta a fejét. – Elvittek… de visszajöttem volna érted, ha tudtam volna…

Dóri csak állt ott némán. Aztán hirtelen felkiáltott:

– Akkor lehetne most minden más? Ha ő lett volna a nagyapám?

Anyám zokogott. Én csak ültem ott kővé dermedve. Az egész életem hazugságra épült volna? Vagy csak egy másik útra?

Tibor felállt.

– Nem akartam fájdalmat okozni. De úgy éreztem, el kell mondanom az igazat. Mert amíg titkok vannak egy családban, addig nincs béke.

Anyám odament hozzá, megfogta a kezét. – Késő már mindenhez…

– Soha nem késő megbocsátani – felelte Tibor halkan.

Aznap este senki sem aludt nálunk. Dóri egész éjjel sírt a szobájában. Anyám imádkozott a konyhában. Én pedig csak ültem az ablakban és néztem a vihart.

Reggelre Tibor eltűnt. Csak a doboz maradt utána és egy levél:

„Kedves Zsuzsa! Ne haragudj anyádra. Ő csak jót akart neked mindig. A varázslat nem abban van, hogy eltűnik a fájdalom vagy hogy minden rendbe jön egy csapásra. Hanem abban, hogy képesek vagyunk megbocsátani egymásnak és újrakezdeni.”

Azóta eltelt három év. Dóri most már Budapesten tanul egyetemista lett belőle. Anyám beteg lett, de minden este együtt imádkozunk és néha még nevetünk is azon a régi fényképen.

A férjem? Gábor néha ír SMS-t, de már nem várom vissza. Megtanultam: nem attól lesz teljes egy család, ha mindenki együtt van mindenáron, hanem attól, ha őszinték vagyunk egymással és magunkkal is.

Néha még eszembe jut Tibor arca és az a furcsa érzés: mintha tényleg varázsló lett volna. Mert egyetlen este alatt mindent felforgatott bennünk – de talán pont erre volt szükségünk ahhoz, hogy végre újra egymás szemébe tudjunk nézni.

Vajon hány családban élnek még ilyen titkok? És vajon tényleg jobb-e mindent elhallgatni? Vagy inkább szembe kell néznünk egymással és önmagunkkal is? Várom a gondolataitokat…