Amikor az exanyósom újra megjelent az ajtómban – Egy magyar családi dráma

– Te vagy az, Anna? – csendült fel egy ismerős, de rég elfeledett hang az ajtó túloldalán. A szívem kihagyott egy ütemet. Az eső kopogott az ablakon, a konyhában főtt a leves, de minden megszűnt létezni abban a pillanatban. Az ajtóban ott állt Katalin, az exanyósom, akitől éveken át szenvedtem, és akitől azt hittem, végleg megszabadultam.

– Mit keresel itt? – kérdeztem halkan, próbálva elrejteni a hangomban rejlő remegést.

– Beszélnünk kell – mondta, és már lépett is be, mintha még mindig joga lenne ehhez a lakáshoz, az életemhez. A cipőjét sem vette le, csak végigtrappolt a folyosón, ahogy régen is tette. A múlt minden fájdalma egyszerre zúdult rám.

A válásom után azt hittem, végre szabad vagyok. Gáborral, a volt férjemmel csendben megegyeztünk: ő marad a régi lakásban, én új életet kezdek itt, Zuglóban. De Katalin sosem tudott elengedni. Mindig talált valami ürügyet, hogy beleszóljon az életembe: „Anna, nem így kell főzni a gulyást!”, „Anna, hogy néz ki ez a lakás?”, „Anna, nem csoda, hogy Gábor elhagyott!” Ezek a mondatok évekig kísértettek.

Most újra itt volt.

– Nem fogok sokáig maradni – kezdte, de már tudtam, hogy ez hazugság. Leült a kanapéra, mintha csak hazajött volna. – Gábor bajban van. Segítened kell neki.

Felnevettem. Keserűen, fáradtan. – Évekig tűrtem a megaláztatásaitokat. Most miért segítenék?

Katalin arca megkeményedett. – Mert te vagy az egyetlen, aki képes rá! – csattant fel. – Gábor elvesztette a munkáját. Azóta csak teng-leng. Nem eszik rendesen, nem beszél velem sem. Te mindig tudtad kezelni őt.

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy hideg zuhany. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor voltam „az egyetlen”, aki mindent megold? De sosem voltam elég jó nekik.

– Katalin néni – mondtam végül halkan –, Gábor felnőtt ember. Nem az én dolgom többé megmenteni őt.

– De hát szeretted! – kiáltotta kétségbeesetten.

– Szerettem – ismertem be –, de ti mindent megtettetek azért, hogy ez elmúljon.

A levegő megfagyott köztünk. Katalin tekintete először tört meg: mintha most először látná be, mennyit ártott nekem. De csak egy pillanatig tartott.

– Mindig is túl érzékeny voltál – legyintett végül. – Egy igazi magyar asszony nem sír ennyit.

Ekkor robbant ki belőlem minden fájdalom:

– Tudja maga, hány éjszakát sírtam végig maguk miatt? Hányszor éreztem magam semminek? Hányszor gondoltam arra, hogy velem van a baj? És most idejön, és azt várja, hogy mindent elfelejtsek?

Katalin felállt. Az arca vörös lett a dühtől vagy talán a szégyentől – ezt sosem tudtam eldönteni nála.

– Ha nem segítesz Gábornak, akkor mindent elveszít! – fenyegetett.

– Már mindent elveszítettem – suttogtam –, amikor maguk mellett maradtam.

Hosszú csend következett. Az eső egyre erősebben verte az ablakot. Katalin végül szó nélkül kiment az ajtón.

Ott maradtam egyedül a gondolataimmal és a múlt árnyaival. Vajon tényleg én vagyok az érzéketlen? Vagy csak végre kiálltam magamért?

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még szembe kell néznem ezzel a nővel. De most már tudom: néha a legnehezebb döntés az, amikor nemet mondunk arra, ami bánt minket.

„Vajon tényleg önző vagyok, ha most már csak magamra gondolok? Vagy ez az első lépés ahhoz, hogy végre boldog legyek?”