Amikor az anyósom kritizálta a férjem külsejét – és én átadtam neki a stafétát

– Már megint ezekben a szakadt farmerokban jöttél, Gábor? – csattant fel anyósom, Ilona néni, ahogy beléptünk a lakásába. A hangja éles volt, mint a frissen fent kés, és a szeme végigmért minket, mintha valami bűnt követtünk volna el. – Mondd csak, Anna, te ezt tényleg hagyod? Milyen feleség engedi, hogy a férje így nézzen ki?

A szívem hevesen vert. Gábor mellettem állt, zavartan lesütötte a szemét, mintha hirtelen újra kisfiú lenne, akit megszidnak. Én viszont nem akartam elbújni. Elég volt abból, hogy mindig nekem kell felelnem mindenért – Gábor ruháiért, a gyerekek viselkedéséért, sőt még azért is, ha túl sós lett a leves.

– Ilona néni – kezdtem halkan, de határozottan –, ha ennyire zavarja Gábor öltözködése, talán beszéljen vele maga. Én már mindent megpróbáltam.

A levegő megfagyott. Az asztalnál ülő sógorom, Zsolt is abbahagyta a telefonnyomkodást. A gyerekek is elhallgattak. Ilona néni arca először vörös lett, aztán sápadt.

– Hát ilyet! – sziszegte. – Régen az asszonyok gondoskodtak a férjükről. Most meg csak mossák kezeiket?

Gábor ekkor végre megszólalt:
– Anya, ezek a farmerok kényelmesek. Nem érzem jól magam abban az ingben, amit múltkor vettél.

Ilona néni felháborodottan felnevetett:
– Kényelmes? Az ember nem azért öltözik rendesen, mert kényelmes! Hanem mert így illik! Mit szólnak a szomszédok? Mit gondolnak rólam?

Éreztem, ahogy minden feszültség hónapok óta gyűlik bennem. Hányszor hallgattam végig ugyanezt? Hányszor próbáltam békét teremteni? Most viszont úgy döntöttem, nem veszem magamra ezt a terhet.

– Ilona néni – mondtam újra –, ha szeretné, hogy Gábor máshogy öltözzön, talán menjenek el együtt vásárolni. Válassza ki maga a ruhákat. Én nem fogom ráerőltetni semmit.

A család döbbenten nézett rám. Ilona néni először nem is tudott mit mondani. Aztán összeszorított szájjal bólintott.
– Jól van. Akkor majd én elintézem.

Az ebéd csendben telt. Mindenki kerülte egymás tekintetét. Gábor szinte beleolvadt a székébe. Hazafelé menet egyikünk sem szólt egy szót sem.

Másnap Ilona néni már reggel telefonált Gábornak:
– Fiam, ma délután elmegyünk vásárolni. Nem akarom többé látni rajtad azt a szakadt farmert!

Gábor rám nézett, miközben letette a telefont. A tekintetében egyszerre volt düh és félelem.
– Miért kellett ezt csinálnod? – kérdezte halkan.
– Mert elegem van abból, hogy mindig engem hibáztat mindenért – válaszoltam fáradtan.

Délután Gábor kelletlenül elment az anyjával vásárolni. Este fáradtan és ingerülten jött haza.
– Anyám minden boltban leégetett – mondta. – Minden eladónak elmondta, hogy milyen rendetlen vagyok. Olyan inget vett nekem, amit soha nem fogok felvenni.

Éreztem a bűntudatot. Talán túl messzire mentem? De közben ott volt bennem az igazságérzet is: miért kellene mindig nekem megoldani mások problémáit?

A következő hétvégén Ilona néni újra szóba hozta a témát:
– Anna, látod? Nem lehet vele bírni! Nem hallgat rám sem!

Most már csak mosolyogtam:
– Akkor talán fogadjuk el olyannak, amilyen. Nem lehet mindenkit megváltoztatni.

Ilona néni sértődötten hallgatott el. Gábor hálásan rám nézett. A gyerekek végre felszabadultan játszottak az asztal alatt.

Azóta valami megváltozott köztünk. Gábor bátrabb lett, többször kiáll magáért. Én is megtanultam nemet mondani – nem csak Ilona néninek, hanem mindenkinek, aki rám akarja tolni mások felelősségét.

De néha még mindig elgondolkodom: vajon jól tettem? Nem lett volna egyszerűbb csendben tűrni tovább? Vagy tényleg csak így lehet kilépni abból a szerepből, amit mások ránk akarnak erőltetni?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri vállalni a konfliktust azért, hogy önmagunk lehessünk?