Amikor az anyós veszélyforrássá válik – Egy magyar család története

– Nem fogod azt a szalvétát így hajtogatni, Réka! – csattant fel Ilona, miközben a vasárnapi ebédhez terítettem. A kezem megállt a levegőben, és éreztem, ahogy a vér felforr az ereimben. Gábor, a férjem, csak a telefonját nyomkodta az asztalnál, mintha semmit sem hallana.

– Akkor hogy? – kérdeztem halkan, próbálva elfojtani a hangomban remegő dühöt.

– Úgy, ahogy én szoktam. Az én házamban így volt szokás! – vágta rá Ilona, és már nyúlt is a szalvétákért, hogy megmutassa.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: már nem az én otthonom ez a lakás. Hanem az övé. Pedig én fizettem be a lakáshitelt, én választottam ki minden bútort, én álmodtam meg a gyerekszobát. De Ilona beköltözése óta minden megváltozott.

Az egész úgy kezdődött, hogy Gábor apja meghalt. Ilona egyedül maradt a régi panelban Zuglóban, és Gábor – jó fiúként – felvetette: költözzön hozzánk. „Csak amíg összeszedi magát” – mondta. Én is sajnáltam őt, de valahol mélyen éreztem: ez nem lesz átmeneti.

Az első hetekben még próbáltam kedves lenni. Ilona főzött, takarított, mindent jobban tudott. Aztán egyre több dolgot vett át: ő döntötte el, mi legyen vacsorára, melyik nap mossuk ki a törölközőket, sőt, még azt is, hogyan öltöztessük fel a kisfiunkat, Marcellt.

Egy este Gáborral próbáltam beszélni erről:

– Figyelj, ez így nem mehet tovább. Úgy érzem magam, mint egy vendég a saját házamban.

– Ugyan már, Réka! Anyám csak segíteni akar. Te is tudod, mennyire nehéz neki most.

– De nekem is nehéz! – fakadtam ki. – Nem érzem magam biztonságban. Folyton kritizál, mindenbe beleszól.

Gábor sóhajtott.

– Ne vedd magadra. Ilyen volt mindig is.

De én már nem tudtam nem magamra venni. Egyre többször sírtam el magam este a fürdőszobában. Marcell is feszültebb lett: ha Ilona rászólt, összerezzent. Egy alkalommal rajtakaptam, hogy titokban csokit eszik a szobájában – Ilona ugyanis megtiltotta neki az édességet.

Aztán jöttek a nagyobb dolgok. Egy nap eltűnt a kedvenc bögrém. Később megtaláltam összetörve a kukában. Ilona csak annyit mondott:

– Régi kacat volt már.

Egy másik alkalommal a barátnőm, Dóri jött át kávézni. Ilona végigmérte tetőtől talpig.

– Réka, biztos jó ötlet ilyen emberekkel barátkozni? – kérdezte hangosan.

Dóri zavartan mosolygott. Én legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.

A csúcspont akkor jött el, amikor Gáborral összevesztünk egy apróságon – talán azon, hogy ki viszi le a szemetet –, és Ilona közénk állt:

– Réka! Egy rendes feleség nem beszél így a férjével! Az én időmben ezért már rég elváltak volna!

Gábor hallgatott. Én pedig először éreztem azt: lehet, hogy tényleg jobb lenne külön.

A következő hetekben minden csak romlott. Ilona egyre többször panaszkodott rám Gábornak:

– Lusta vagyok. Nem főzök elég magyarosan. Nem tudom rendesen nevelni Marcellt.

Egy este Gábor részegen jött haza egy céges buliból. Ilona várta az ajtóban:

– Fiam! Nézd meg ezt az asszonyt! Még azt sem tudja, mikor kell aggódni érted!

Gábor rám nézett üveges szemmel:

– Tényleg… Réka… néha úgy érzem, mintha nem is szeretnél már.

Akkor tört el bennem valami.

Másnap reggel összepakoltam Marcell ruháit és elmentünk anyámhoz vidékre. Gábor csak annyit írt messengeren: „Ne hisztizz már!”

Anyám ölelése volt az első melegség hetek óta. Elmeséltem mindent neki – sírva, zokogva.

– Kislányom – mondta –, ha nem állsz ki magadért most, soha nem fogsz tudni boldog lenni.

Eltelt két hét. Gábor egyszer sem jött utánunk. Csak Ilona hívogatott naponta:

– Mikor jössz vissza? Ki fogja akkor főzni a levest? Marcellnek szüksége van az apjára!

De én már tudtam: nekem is szükségem van önmagamra.

Egy este Marcell odabújt hozzám:

– Anya… ugye itt maradunk?

– Igen, kicsim – suttogtam –, itt biztonságban vagyunk.

A válás gondolata először ijesztő volt. De ahogy telt az idő, egyre inkább felszabadítóvá vált. Anyám segített ügyvédet keresni. A barátnőim támogattak. Marcell újra mosolygott.

A bíróságon Gábor csak nézett rám üres tekintettel:

– Miért csinálod ezt?

– Mert nem akarok többé idegen lenni a saját életemben – mondtam halkan.

Ilona persze mindent megtett: hamis pletykákat terjesztett rólam a családban; azt mondta, elhagytam Gábort egy másik férfiért; hogy rossz anya vagyok; hogy tönkretettem az ő fiát.

De én már nem törődtem vele. Megtanultam: néha az embernek el kell engednie azt a családot is, amelyikbe beházasodott – ha az mérgezőbb bárminél.

Most új életet kezdtem Marcellal egy kis albérletben Kispesten. Nincs sok pénzünk, de végre nyugodtan alszom éjszakánként. Néha még mindig félek: mi lesz velem egyedül? Hogy fogom felnevelni Marcellt apai támogatás nélkül? De amikor ránézek a fiamra és látom rajta a felszabadultságot… tudom: jól döntöttem.

Ilona néha még ír üzenetet: „Remélem boldog vagy!”
Én pedig csak ennyit válaszolok: „Végre igen.”

Vajon hány nő él ma Magyarországon hasonló helyzetben? Hányan mernek kilépni ebből az ördögi körből? És vajon tényleg mindig az anyós a hibás… vagy mi magunk is felelősek vagyunk azért, hogy hagyjuk elveszíteni önmagunkat?