Amikor az anyós megtudta, hogy lakást veszünk – egy magyar családi dráma belülről

– Te ezt most komolyan gondolod, Gábor? – kérdezte az anyósom, Ilona néni, miközben a húslevest kavargatta a vasárnapi ebédnél. A kanál hangosan koppant a tányér szélén, a család pedig egyszerre némult el. Minden szem rám szegeződött, mintha valami bűnt követtem volna el.

Gábor, a férjem, zavartan nézett rám, majd vissza az anyjára. – Igen, anya. Zsuzsival úgy döntöttünk, hogy végre saját lakást veszünk. Már évek óta spórolunk rá.

Azt hittem, örülni fog. Hogy végre felnőttként kezel minket. Ehelyett Ilona néni arca eltorzult, mintha citromba harapott volna.

– És ezt velem miért nem beszéltétek meg? – kérdezte élesen. – Gábor, te mindig mindent megbeszéltél velem! Most meg csak úgy eldöntitek? És mégis miből gondoljátok, hogy ez jó ötlet?

A férjem húgai – három is van neki, mind otthon lakik még – összenéztek. A legidősebb, Erika, rögtön beszállt:

– Persze, Zsuzsi biztos kitalálta az egészet. Neki mindig minden kell! Nekünk bezzeg soha nem segítetek semmiben!

A szívem hevesen vert. Az asztal alatt ökölbe szorítottam a kezem. Hányszor mondtam már Gábornak, hogy a családja mindenbe beleszól? Hányszor adtunk már kölcsön pénzt Erikának, amikor elúszott a diákhitelével? Hányszor vittük el a középső húgát, Katát orvoshoz, mert nem volt pénzük buszjegyre sem? De ezt most senki nem említette.

– Nem erről van szó – próbáltam halkan magyarázni –, csak szeretnénk végre önálló életet kezdeni. Nem akarunk senkitől semmit elvenni.

Ilona néni felhorkant.

– Persze! Majd ha bajban lesztek, akkor is csak magatokra számíthattok! De ne feledd, Gábor fiam: a család az első! Mindig is az volt!

A férjem lesütötte a szemét. Éreztem, ahogy egyre jobban összemennek körülöttem a falak. A családja mindig is így működött: Gábor volt a bástya, aki mindent megoldott. Ő volt az egyetlen fiú, rá hárult minden felelősség. Én pedig csak egy kívülálló maradtam.

Az ebéd után Ilona néni félrehívta Gábort a konyhába. Hallottam, ahogy csattog a hangja:

– Fiam, ne hagyd magad! Ez a nő csak kihasznál téged! Mi lesz velünk, ha te elköltözöl? Ki segít majd nekünk?

Gábor halkan válaszolt valamit, de nem hallottam tisztán. A nappaliban Erika odasúgta Katának:

– Fogadjunk, hogy Zsuzsi miatt soha többé nem kapunk semmit tőlük.

A legkisebb húg, Dóri csak bámult rám nagy szemekkel. Ő még gyerek volt, nem értette ezt az egészet.

Hazafelé Gábor hallgatott. Próbáltam beszélgetni vele:

– Ugye tudod, hogy én nem akarom elszakítani tőled őket? Csak szeretném végre azt érezni, hogy mi is egy család vagyunk.

– Tudom – mondta halkan –, de anya sosem fogja ezt elfogadni.

Napokig feszült volt köztünk a légkör. Gábor egyre többet járt át az anyjához. Mindig volt valami sürgős: elromlott a bojler, Erika elvesztette a telefonját, Katának kellett pénz tankönyvre. Én otthon ültem és számolgattam a megtakarításainkat: elég lesz-e egy kétszobás panelra Újpesten? Vagy inkább maradjunk albérletben még egy évig?

Egy este Gábor későn jött haza. Leült mellém az ágy szélére.

– Zsuzsi… beszélnünk kell.

A gyomrom görcsbe rándult.

– Anya azt mondta… ha tényleg elköltözöm tőle, akkor többet ne is számítsak rájuk. Erika is kiakadt. Azt mondják, önző vagyok.

– És te mit gondolsz? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem tudom… Félek, hogy elveszítem őket.

– És engem?

Csend lett. Azt hittem, megőrülök attól a csendtől.

Másnap reggel Gábor eltűnt otthonról. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „El kell gondolkodnom.”

Két napig nem jelentkezett. Az anyósom felhívott:

– Zsuzsi, te tetted ezt vele! Miért nem tudsz alkalmazkodni? Egy rendes magyar asszony tudja hol a helye!

Letettem a telefont és sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját életemben.

Amikor végre hazajött Gábor, sápadt volt és fáradt.

– Döntöttem – mondta halkan. – Nem tudok elszakadni tőlük. Sajnálom.

– És én? – kérdeztem újra.

– Szeretlek… de ők a családom.

Összepakoltam néhány ruhát és elmentem anyámhoz vidékre. Ott ültem a régi gyerekszobámban és próbáltam felfogni: tényleg vége? Ennyi volt?

Hetekig nem beszéltünk. Aztán jött egy üzenet tőle: „Remélem boldog leszel.”

A megtakarításainkat igazságosan elosztottuk – legalább ebben korrekt volt. Én végül vettem egy kis garzont Zuglóban. Egyedül kezdtem újra mindent: új munkahelyet kerestem, új barátokat szereztem. Néha még mindig fájt – főleg amikor láttam szerelmes párokat kézen fogva sétálni a Városligetben –, de lassan megtanultam örülni annak, amim van.

Gábor maradt az anyjánál. Hallottam híreket: Erika még mindig otthon lakik harminc felett is; Kata most épp munkanélküli; Dóri főiskolára készül; Ilona néni pedig mindent úgy irányít továbbra is, ahogy akar.

Néha elgondolkodom: ha Gábor ki tudott volna állni magáért – értünk –, vajon most hol tartanánk? De aztán rájövök: nekem így lett jobb. Megtanultam nemet mondani arra az életre, ahol mindig mások igényei fontosabbak az enyémeknél.

Most már tudom: egy nőnek Magyarországon is joga van önálló döntéseket hozni – még akkor is, ha ezért ellenséget csinál magából egy egész családban.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell tűrni azt, hogy mások irányítsák az életünket?