Amikor az anyós lehetetlent kér: Egy magyar ünnepi asztal drámája

– Zsuzsa, idén is te csinálod a pulykát! – Ilona hangja úgy hasított át a konyhán, mint egy recsegő ostor. December 23-a volt, a kezem könyékig lisztes, bableves fortyogott a tűzhelyen, és a szívem hevesebben vert, mint amikor először találkoztam a férjemmel.

Felnéztem rá, arcomon fáradtság és egy csepp reménytelenség. – Ilona néni, tavaly sem sikerült jól. Talán most inkább te vagy valaki más csinálhatná – próbáltam óvatosan.

Ő csak legyintett. – Ha nem tanulod meg most, mikor fogod? Nem lehet mindig kibújni a feladatok alól! Te vagy a ház asszonya, Zsuzsa!

Ebben a pillanatban Ádám, a férjem lépett be két szatyorral. Megérezte a feszültséget, és megtorpant. – Mi történt?

– Megint a pulyka miatt vitázunk – mondtam halkan.

Ilona azonnal hozzá fordult: – Mondd meg neki, hogy neki kell csinálnia! Tavaly nyers maradt, de ez nem ok arra, hogy feladja! Én a te korodban már az egész rokonságnak főztem!

Ádám sóhajtott, letette a szatyrokat. – Anya, hadd döntse el Zsuzsa. Nem kell veszekedni.

De Ilona nem engedett. – Ti fiatalok mindig csak a könnyű utat keresitek! Régen nem voltak előre elkészített pulykák, mindent magunk csináltunk! Most meg féltek újra próbálkozni!

Éreztem, ahogy forr bennem a düh. Tavaly tényleg elrontottam – nyers maradt belül, és Ilona egész este mindenki előtt emlegette. Gúnyos megjegyzések, nevetgélés – én pedig legszívesebben elsüllyedtem volna. Idén csak segíteni akartam másban, nem újra átélni ezt a megaláztatást.

– Ilona néni, nem félek. Csak szeretném, ha nyugodtan telne az ünnep. Ha akarja, csinálja maga, én minden másban segítek.

Hideg tekintettel nézett rám. – Szóval visszautasítod? Ez a hála mindenért?

Ádám próbált békíteni: – Anya, ne rontsuk el az ünnepet. Zsuzsa egész héten dolgozott, hadd pihenjen egy kicsit.

Ilona azonban sértetten folytatta: – Nincs bennetek tisztelet! Ha én így beszéltem volna az anyósommal, már rég kidobott volna!

Könnyekkel küszködve hagytam ott őket. A hálószobába mentem és becsuktam magam mögött az ajtót. Leültem az ágyra és csendben sírtam. Miért mindig én vagyok a hibás? Miért nem látja senki, mennyire igyekszem?

Egy óra múlva Ádám jött utánam.

– Jól vagy?

– Nem tudom… Úgy érzem, kudarcot vallottam menyként. Bármit teszek, mindig rossz.

Átölelt. – Nem te vagy a hibás. Anyám ilyen – mindent úgy akar, ahogy ő szokta.

– De én ezt nem bírom tovább! Nem akarom, hogy minden karácsony csatatér legyen!

Másnap feszült volt a légkör. Ilona némán tüsténkedett, én próbáltam mosolyogni a gyerekek előtt. Amikor eljött a pulyka előkészítésének ideje, Ilona szó nélkül kivette a hűtőből és nekilátott. Minden mozdulatában ott volt a sértettség.

Este gazdag volt az asztal: töltött káposzta, bejgli, saláták… A pulyka illata betöltötte a lakást. De senki sem beszélt sokat. A gyerekek próbálták oldani a hangulatot viccekkel, de mi felnőttek csak feszengve ültünk.

Amikor Ilona elkezdte szeletelni a pulykát, hirtelen megakadt a kés – belül kissé nyers maradt.

Néma csend lett. Ádám rám nézett bocsánatkérően. Lesütöttem a szemem.

Ilona elsápadt egy pillanatra, de gyorsan összeszedte magát: – Előfordul… Biztosan rossz ez az új sütő.

Ádám halkan mondta: – Anya, tavaly is ugyanez volt… Nem számít igazán. Az a fontos, hogy együtt vagyunk.

Ilona egész este nem szólt többet.

Az ünnep után odajött hozzám a konyhába mosogatás közben.

– Zsuzsa… Ne haragudj a tegnapiért. Néha elfelejtem, milyen nehéz ez az egész.

Meglepődve néztem rá. Ilyet még sosem hallottam tőle.

– Mind hibázunk néha, Ilona néni. Az számít, hogy segítünk egymásnak.

Bólintott és csendben kiment.

Leültem az ablakhoz egy bögre teával és néztem a hóesést. Eszembe jutott: hányszor hagyjuk, hogy hagyományok és elvárások elválasszanak minket? Vajon valaha tudunk-e csak család lenni vádaskodás és büszkeség nélkül? Vagy mindig lesz egy pulyka az asztalon, ami emlékeztet minket saját tökéletlenségünkre?