Amikor az ajtó becsapódik – Egy anya története a szeretet és az elengedés határán

– Anya, hányszor mondtam már, hogy előbb hívj fel, mielőtt átjössz! – A fiam, Gergő hangja remeg a dühösségtől, miközben ott állok a panelház harmadik emeletén, egy fazék gőzölgő húslevessel a kezemben. Az ujjaim már szinte égeti a forró fém, de ez semmi ahhoz képest, amit a mellkasomban érzek: mintha valaki ököllel ütött volna oda.

– Csak meg akartalak lepni… – próbálok mosolyogni, de Gergő már elfordul. A lakásból Réka, a menye is kinéz, karba tett kézzel, szúrós tekintettel.

– Most tényleg nem alkalmas, Marika néni – mondja hűvösen. – Dolgunk van.

A fazék remegni kezd a kezemben. Nem tudom, a forróságtól vagy a szégyentől, ami lassan végigömlik rajtam. – Vasárnap van… mindig szeretted a húslevest vasárnap – suttogom.

Réka sóhajt. – Más terveink vannak. Legközelebb írjon inkább üzenetet.

Azt hiszem, még sosem éreztem magam ennyire feleslegesnek. Gergő csak megrázza a fejét. – Anya, kérlek, menj haza.

És akkor megtörténik: megragadja az ajtókilincset, és szó nélkül becsapja az ajtót előttem. A hang visszhangzik a lépcsőházban. Ott állok még egy darabig, a fazék húslevessel a kezemben, a szomszédok biciklijének és a kuka szagának társaságában. Az eső illata keveredik a főtt zöldségek gőzével.

Nem tudom, mennyi ideig állok ott, mire ráveszem magam, hogy visszaforduljak és lemenjek az autóhoz. A kezem annyira remeg, hogy majdnem elejtem a levest.

Hazafelé vezetve potyognak a könnyeim. Próbálom magam nyugtatni: „Nem baj, Marika. Fiatalok, élni akarnak.” De valahol mélyen egy üresség tátong bennem, amit nem tudok betölteni.

Otthon leteszem a fazekat a konyhapultra és leülök az asztalhoz. A csend szinte fáj. Régen sosem volt ilyen csend: mindig szólt valaki, nevetett vagy veszekedett. Most csak az óra ketyegését hallom.

Visszagondolok régi időkre: Gergő kisfiúként, szőke hajjal és huncut mosollyal. Mindig kérte: „Anya, kaphatok még egy tányérral?” Ha szomorú volt, hozzám bújt. Megígértem neki: mindig itt leszek neki.

Talán túl sok voltam. Talán jobban el kellett volna engednem őt, amikor elköltözött otthonról. De hogyan enged el az ember egy gyereket? Hogyan engeded el azt, akiért mindenedet odaadtad?

Megcsörren a telefonom. A húgom, Zsuzsa ír: „Na, hogy ment Gergőéknél?”

Bámulom a kijelzőt, nem tudom mit válaszoljak. Végül csak ennyit írok: „Nem jól. Nem akartak látni.”

Zsuzsa azonnal visszahív.

– Mi történt? – kérdezi aggódva.

Elmondok mindent – a húslevestől Réka pillantásáig és az ajtócsapódásig.

– Talán hagynod kellene őket egy kicsit – mondja óvatosan Zsuzsa. – Fiatalok még, saját családot akarnak.

– De miért érzem úgy, hogy mindent rosszul csinálok? – elcsuklik a hangom.

– Mert mindig mindent túl komolyan veszel – mondja halkan Zsuzsa. – De néha az elengedés is szeretet.

Az éjszaka alig alszom valamit. Forgolódom az ágyban, hallgatom a hűtő zümmögését és az eső kopogását az ablakon.

Reggel úgy döntök, levelet írok Gergőnek. Nem SMS-t vagy e-mailt – igazi levelet, mint régen.

„Kedves Gergő!

Sajnálom, hogy tegnap csak úgy beállítottam hozzátok. Nem akartam terhet rakni rád – csak meg akartam mutatni, hogy gondolok rád és szeretlek. Lehet, hogy néha túl sokat vagyok jelen az életedben. Nehéz elengednem téged, mert mindig is te voltál mindenem.

Remélem megérted: minden amit teszek, szeretetből teszem – de talán meg kell tanulnom ezt másképp kimutatni.

Ha valaha szükséged lenne húslevesre (vagy csak beszélgetésre), tudd: nálam mindig nyitva áll az ajtó.

Szeretettel,
Anya”

Belerakom a levelet egy borítékba és elsétálok vele a sarki postaládához. Az eső még mindig szemerkél; a kabátom rátapad a hátamra.

A következő napokban semmi hír Gergőtől. Sem üzenet, sem telefonhívás. Próbálom elfoglalni magam: bevásárlás a CBA-ban, kávézás Irénkével a szomszédból, egy kis kertészkedés két zápor között.

De minden alkalommal, amikor megcsörren a telefonom, összeszorul a szívem – hátha ő az.

Péntek este végre megszólal a csengő. Felpattanok és sietek az ajtóhoz.

Ott áll Gergő. A haja csapzott az esőtől; bizonytalanul néz rám.

– Bejöhetek? – kérdezi halkan.

Bólintok és félreállok az ajtóból.

A konyhában ülünk egymással szemben. A csend súlyos közöttünk.

– Sajnálom a vasárnapot – mondja végül Gergő. – Nem volt igazságos tőlem így rád förmedni.

– Én is sajnálom – suttogom. – Szólnom kellett volna előtte.

Nagyot sóhajt.

– Rékának néha nehéz… Úgy érzi, hogy mindenbe beleszólsz.

Összeszorul a szívem. – Soha nem akartam ezt…

– Tudom – vágja rá gyorsan Gergő. – Csak szeretnénk saját család lenni… saját hibákat elkövetni.

Lassan bólintok. – Most már jobban értem ezt.

Egy ideig csak ülünk némán egymással szemben.

– Szeretnél… együtt enni egy kis levest? – kérdezem óvatosan.

Gergő halványan elmosolyodik. – Igen… jó lenne.

Ahogy együtt kanalazzuk a levest, érzem: valami lassan változik közöttünk – valami törékeny és reményteljes.

De mégis ott motoszkál bennem egy kérdés: vajon mikor elég az anyai szeretet? Mikor lesz már túl sok? És hogyan lehet megtanulni úgy elengedni valakit, hogy közben önmagunkat se veszítsük el?