Amikor Anyám Már Nem Enged El: Egy Felnőtt Gyermek Vallomása a Gondoskodás Terhéről

– Zsuzsi! Hová mész már megint? – hallottam anyám hangját, ahogy a konyhaajtóban állt, kezében a régi, kopott kávésbögrével. Az eső dobolt az ablakon, a villamos csilingelése távolról szűrődött be. Megálltam a folyosón, a kabátom félig felvéve, és éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. – Csak leviszem a szemetet, anyu – válaszoltam fáradtan, de tudtam, hogy nem hisz nekem. Mindig azt gondolja, el akarok menekülni.

Anyám 78 éves. Amióta apám meghalt három éve, minden napja rám nehezedik. Nem csak fizikailag – hogy bevásároljak, főzzek, gyógyszert hozzak –, hanem lelkileg is. Minden reggel azzal kezdődik, hogy felsorolja, mennyire fáj a dereka, mennyire magányos, mennyire fél attól, hogy egyedül marad. És én? Én közben próbálok helytállni a saját családomban: két kamasz gyerekem van, egy férjem, aki már egyre kevesebbet beszél velem, mert szerinte túl sokat vagyok anyámnál.

– Zsuzsi, ne hagyj itt! – kiáltotta utánam anyám, amikor kiléptem az ajtón. A hangja megtört volt, de benne volt az a régi manipuláció is, amit gyerekkoromból ismertem. Mindig tudta, hogyan érje el, hogy bűntudatom legyen.

A lépcsőházban megálltam egy pillanatra. A szomszéd néni épp akkor jött lefelé.

– Minden rendben, Zsuzsika? – kérdezte Ilonka néni.

– Persze – hazudtam mosolyogva. – Csak kicsit fáradt vagyok.

Ilonka néni bólintott. Tudta ő is. Az egész ház tudja, hogy anyám mennyire rátelepszik rám. Egyszer hallottam, ahogy a liftben azt mondja valakinek: „Szegény Zsuzsi, sosem lesz saját élete.”

A szemeteszsákot ledobtam a kukába, de nem mentem vissza rögtön. A lépcsőház hideg kövén ültem le pár percre. Elővettem a telefonomat: három nem fogadott hívás anyámtól. Aztán egy üzenet: „Fáj a fejem. Mikor jössz vissza?”

Hazamentem. Anyám az ajtóban várt.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte szemrehányóan.

– Csak levegőztem egy kicsit – mondtam halkan.

– Nem érdekel már az anyád? – kérdezte remegő hangon.

Ekkor tört el bennem valami.

– Anyu! Nem bírom már! – kiáltottam rá. – Nekem is van életem! Két gyerekem van otthon! Férjem! Nem lehetek mindig itt!

Anyám arca megkeményedett.

– Akkor menj! Hagyd itt az öreg anyádat! Majd meghalok egyedül!

Sírtam. Ő is sírt. Aztán csend lett.

Aznap este hazamentem a saját lakásomba. A férjem a kanapén ült, a tévét bámulta.

– Megint későn jöttél – mondta halkan.

– Anyám… – kezdtem volna magyarázni.

– Mindig csak anyád – vágott közbe. – És mi? Mi mikor leszünk fontosak?

A gyerekeim már aludtak. Bementem hozzájuk, megsimogattam a hajukat. A fiam álmában motyogott valamit: „Anya… ne menj el…”

Aznap éjjel nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban, és azon gondolkodtam: hol van az a határ, ahol még jó lány vagyok, de már nem veszítem el önmagam? Hol van az a pont, ahol nemet mondhatok anélkül, hogy bűntudatom lenne?

Másnap reggel anyám hívott.

– Zsuzsi… nagyon rosszul vagyok…

Felöltöztem és mentem. Útközben azon gondolkodtam: mi lesz velem tíz év múlva? Mi lesz az én gyerekeimmel? Vajon ők is így fognak majd szenvedni miattam?

A konyhában ültem anyámmal szemben. Ő csendben kanalazta a levest.

– Anyu… beszélnünk kellene arról, hogy talán segítséget kérünk… valakitől…

Felnézett rám.

– Te vagy az én lányom. Neked kell segítened.

És én ott ültem vele szemben, és nem tudtam eldönteni: önző vagyok-e, ha mást akarok? Vagy csak ember?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az a határ, ahol még szeretetből segítünk – és hol kezdődik az önfeladás?