Amikor a vendégek nem akarnak hazamenni: Egy húsvét, ami mindent megváltoztatott
– Kati, hozzál még egy tányért, légy szíves! – szólt rám élesen anyósom, Ilona néni, miközben a konyhában próbáltam rendet vágni a mosatlan edények között. A kezem habos vízben, a hátam mögött már ott toporgott Laci bácsi, Ilona néni unokatestvére, széles mosollyal és újabb kéréssel: – Kati, főznél nekünk egy kis teát? Citrommal, ahogy tegnap!
Nem tudtam eldönteni, sírjak vagy nevessek. Egész életemben igyekeztem békésen élni, de most valami fortyogott bennem, amit már nem tudtam elnyomni. Ilona néni vendégei – Laci bácsi a feleségével, Marikával és a felnőtt fiukkal, Gergővel – két héttel húsvét előtt érkeztek hozzánk. Elvileg csak „egy-két napra” jöttek, de ahogy telt az idő, a holmijuk úgy terjedt szét a lakásban, mint a gaz a kertben.
– Kati, hol vannak a papucsom? – kiáltott be Marika a nappaliból. – És tudnál mosni? Gergőnek elfogytak a tiszta pólói.
Egy pillanatra legszívesebben azt ordítottam volna: „Ez nem hotel!” De Ilona néni rám nézett az asztal mellől ártatlan arccal. Ő boldog volt. Végre körülötte volt a családja. A férjem, András pedig úgy tett, mintha nem is lenne semmi gond – korábban ment dolgozni és később jött haza. Egyedül hagyott a csatatéren.
Esténként az ágyban feküdtem és hallgattam a vékony falon átszűrődő nevetést és beszélgetést. Idegennek éreztem magam a saját otthonomban. Még a kislányom, Zsófi is megkérdezte: – Anya, mikor megy már haza Marika néni? Szeretnék újra a saját szobámban aludni…
Egyik este összeszedtem minden bátorságomat és leültem Andrással beszélgetni. – András, ezt így nem bírom tovább. Már nincs erőm. Ők még csak nem is kérdezik meg, maradhatnak-e tovább! – mondtam remegő hangon.
András nagyot sóhajtott. – Tudom, drágám… De anyám olyan boldog. Apám halála óta annyira magányos volt…
– De mi is itt lakunk! – vágtam közbe. – Zsófi minden este sír, mert nincs saját ágya. Én itthonról dolgozom, de nincs hova elbújnom a zaj elől!
András tanácstalanul nézett rám. – Talán húsvét után maguktól is rájönnek…
De közeledett a húsvét, és a vendégek még csak utalást sem tettek arra, hogy mennének. Sőt – Marika már elkezdte tervezni az ünnepi menüt és listát írt a hűtőmre.
Nagycsütörtökön történt valami, ami betette nálam a kaput. Beléptem a konyhába és megláttam Gergőt, ahogy a papírjaim között turkál az asztalon.
– Keresek egy tollat – mondta hanyagul.
– Ezek az én magánpapírjaim! – csattantam fel.
Mindenki rám nézett, mintha őrült lennék. Ilona néni felvonta a szemöldökét: – Kati, hát család vagyunk…
– A családnak is vannak határai! – kiabáltam vissza és kirohantam az ajtón a hideg márciusi szélbe.
A lépcsőház előtt ültem egy padon és sírtam. Először éreztem magam teljesen egyedül. Tényleg én vagyok ilyen rossz ember? Vagy én vagyok a probléma?
Mikor visszamentem a lakásba, András várt rám az előszobában.
– Valamit tennünk kell – mondta halkan. – Beszélek anyámmal és megmondom neki: húsvét után menniük kell.
Tudtam, hogy ez kemény beszélgetés lesz. Ilona néni igazi érzelmi zsaroló volt. Amikor András közölte vele a döntésünket, sírva fakadt és engem hibáztatott mindenért.
– Miattad van! – kiabálta. – Ha nem lenne Kati, együtt lehetnénk az egész családdal!
Laci bácsiék is rosszallóan néztek rám. Gergő még csak annyit sem mondott: „Köszönöm.”
Húsvét után kiürült a lakás. Napokig fojtogató csend volt és kimondatlan sérelmek lebegtek a levegőben. Zsófi visszakapta a szobáját és végre nyugodtan aludt.
De én nem tudtam szabadulni a gondolatoktól. Vajon jól tettem? Tényleg joga van egy családnak rátelepedni másokra? Vagy egy jó menynek tényleg fel kell adnia önmagát?
Néha belenézek a tükörbe és megkérdezem magamtól: lehet boldog az ember egy családban úgy, ha közben el kell felejtenie önmagát? Vagy néha muszáj határt húzni – még akkor is, ha abból konfliktus lesz?
Ti mit tennétek az én helyemben?