Amikor a testvéri kötelék elszakad – Egy család széthullása anyám betegsége után
– Gábor, ezt nem teheted! – kiáltottam rá, miközben anyánk hálószobájának ajtajában álltam. A hangom remegett a dühtől és a kétségbeeséstől. Anyám, aki néhány hete még erős és határozott asszony volt, most mozdulatlanul feküdt az ágyban, tekintete üresen meredt a plafonra.
Gábor a nappali közepén állt, kezében egy irattartóval, benne az adásvételi szerződés tervezetével. – Nincs más választásunk, Anna! – mondta ridegen. – Nem tudjuk eltartani magunkat ebből a nyomorult nyugdíjból. Neked is jobb lenne, ha eladnánk ezt a lakást. Anyát úgyis be kell vinni egy otthonba.
A szívem összeszorult. Hogy mondhat ilyet? Hogy lehet ennyire érzéketlen? Anyánk egész életében mindent megtett értünk. Gábor volt mindig is a kedvence – ő volt az elsőszülött fiú, akit anyánk vakon szeretett, még akkor is, amikor már felnőttként is csak bajt hozott a fejére. Én voltam a csendesebb, a megbízhatóbb, aki sosem kérdezett vissza, csak segített. Most viszont nem tudtam hallgatni.
– Ha eladod ezt a lakást, hova megy anya? Nem fogom engedni! – mondtam dacosan.
Gábor csak legyintett. – Nem vagy normális. Gondolod, hogy te egyedül el tudod látni? Nekem nincs időm erre. Dolgoznom kell.
Aztán kiviharzott az ajtón, és én ott maradtam anyánk mellett, aki mintha megérezte volna a feszültséget, halkan felsóhajtott.
Azóta eltelt három hónap. Gábor nem jelentkezett többet. Egyedül maradtam anyámmal abban a régi panelban Újpesten. Minden reggel korán keltem, hogy megfürdessem, megetessem, beadjam neki a gyógyszereit. Néha sírtam is – csendben, hogy ne hallja –, mert úgy éreztem, összeroskadok a teher alatt. De nem adhattam fel.
A szomszédok eleinte segítettek: Marika néni hozott levest, Laci bácsi bevásárolt nekünk. De mindenki tudta: Gábor eltűnt. A pletykák gyorsan terjedtek: „A fia eladná az anyja feje fölül a lakást!” – suttogták a lépcsőházban.
Egy este aztán csörgött a telefonom. Gábor volt az.
– Anna… beszélnünk kell – mondta fáradt hangon.
– Miről? Hogy mennyi pénzt kapsz majd az eladásból? – vágtam vissza keserűen.
– Nem erről van szó… Csak… nem bírom ezt tovább. Nem akarok ide visszajönni. Nem akarom látni anyát így.
A hangja megtört volt. Egy pillanatra megsajnáltam – de aztán eszembe jutott minden fájdalom és magány az elmúlt hónapokból.
– Akkor ne gyere vissza – mondtam halkan. – Megoldom egyedül.
Letettem a telefont. Aznap este sokáig ültem anyám ágya mellett. Néztem az arcát: mennyit öregedett pár hét alatt! Néha magához tért, rám mosolygott, de már nem volt benne az az erő, ami régen.
Az ünnepek közeledtek. Karácsony előtt Gábor még egyszer felhívott.
– Anna… bocsáss meg – suttogta.
De nem tudtam mit mondani. A bocsánatkérés már kevés volt.
Anyám állapota romlott. Egyik éjjel mentőt kellett hívnom hozzá; kórházba került. Ott ültem mellette napokon át, fogtam a kezét. Gábor nem jött be hozzá egyszer sem.
Amikor anyám végül elment, egyedül maradtam a kórházi szobában. Az üresség mindent betöltött.
A temetésen Gábor ott állt a sírnál, de nem nézett rám. Csak állt mozdulatlanul, mint egy idegen.
A lakást végül rám hagyta anyám végrendeletben. Gábor nem vitte perre – talán szégyellte magát, talán csak nem érdekelte már semmi.
Azóta is minden nap felteszem magamnak a kérdést: hogyan juthat el idáig egy család? Hol rontottuk el? Vajon valaha képesek leszünk megbocsátani egymásnak?
„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki hátat fordított a családjának?”