Amikor a szeretet fáj: Egy esküvő, büszkeség és félreértés története anya és lánya között

– Anya, tényleg csak ezt a borítékot adtad nekem? – Zsófi hangja remegett, ahogy fehér menyasszonyi ruhájában állt előttem a nappali közepén. Az esküvő már órákkal ezelőtt véget ért, a vendégek hazamentek, az asztalokon félig megevett tortaszeletek és hervadó rózsák maradtak. Azt hittem, végre leülhetek egy percre, de helyette ez a kérdés vágott belém, mint egy kés.

– Zsófi, tudod, hogy mindent mi fizettünk – próbáltam nyugodt maradni, de a hangom elcsuklott. – A termet, a zenekart, a fotóst, a virágokat… mindent. Ez semmit sem jelent?

– Mindenki kapott valami különlegeset a szüleitől! – csattant fel. – Van, aki lakást, van, aki autót, vagy legalább pénzt nászútra. Ti meg… csak ezt a pár tízezer forintot! Máté anyukája 800 ezer forintot adott neki! Mit fognak mondani az emberek?

A szívem összeszorult. Eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor apáddal, Bélával ültem a konyhaasztalnál, számolgattuk a pénzt: elég lesz-e zenekarra? Lesz-e elég étel minden vendégnek? Boldog lesz-e Zsófi? Mindent odaadtunk ezért a napért. Még egy kis hitelt is felvettünk, hogy megvalósítsuk az álmát: nagy lagzi a Duna-parti Aranyhal Étteremben.

Béla épp akkor lépett be a konyhába, amikor próbáltam csitítani Zsófit.

– Mi folyik itt? – kérdezte halkan.

– Apa, anya semmit nem adott nekem nászajándékba! Csak ezt a borítékot! Szerintetek ez elég? – Zsófi szeme villámokat szórt.

Béla rám nézett, majd rá. – Zsófi, tudod mennyit áldoztunk az esküvődre. Idén még új mosógépet sem vettünk. Mindent rád költöttünk. Ez tényleg semmit sem jelent?

Zsófi csak legyintett és kiviharzott a szobából. Egyedül maradtunk a csendben.

– Talán hibáztunk… Lehet, hogy többet kellett volna adni a borítékba – suttogtam Bélának.

– Miből? Levegőből? – válaszolta fáradtan.

Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Emlékek kavarogtak bennem: ahogy Zsófit balettra vittem kicsiként; ahogy varrtam neki a fellépőruhát, mert újra nem tellett; ahogy mindig többet akartam adni neki annál, amink volt. Most pedig úgy érzi: semmit sem kapott.

A következő napokban Zsófi nem jelentkezett. Hívtam többször is, de nem vette fel. Béla azt mondta, hagyjam, majd lenyugszik. De nekem minden alkalommal összeszorult a szívem, amikor megláttam a fényképét a falon.

Egy délután átjött hozzám a szomszédasszonyom, Marika.

– Hallottam, mi történt az esküvő után… Tudod, a mai fiatalok nem tudják mennyibe kerül minden. Az én lányom is csodákat vár majd tőlünk az esküvőjén.

– De Marika, nem természetes, hogy hálásak legyenek? Nem elég az, amit adtunk?

Marika szomorúan nézett rám. – Nem rajtad múlik. Ez az idő hibája. Mindenki azt nézi, másnak mije van; összehasonlítják az ajándékokat és az Instagram-képeket.

Aznap este Bélával leültünk beszélgetni.

– Talán el kellene mennünk Zsófihoz beszélni vele – javasoltam.

– Talán – mondta halkan.

Másnap átmentünk hozzájuk Mátéval együtt. Zsófi hideg arccal nyitott ajtót.

– Beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.

Leültünk a nappaliban. Máté is ott ült mellette, de hallgatott.

– Zsófi – kezdtem könnyeimmel küszködve –, szeretném elmagyarázni… Nem tudtunk többet adni. Mindent odaadtunk azért a napért, hogy boldog légy.

Zsófi néhány pillanatig hallgatott, majd halkan megszólalt:

– Tudom, hogy igyekeztetek… De kevesebbnek érzem magam attól, amit mások kaptak. Máté anyukája mindig emlegeti, mennyi pénzt adtak neki autóra…

Béla komolyan nézett rá:

– Zsófi, a szeretet nem mérhető pénzben vagy ajándékban. Mi mindennél jobban szeretünk téged és mindent odaadnánk neked – ha tudnánk. De néha egyszerűen nincs több.

Máté ekkor először szólalt meg:

– Zsófi, talán tényleg túl sokat várunk… A szüleid álomesküvőt szerveztek nekünk. Az én szüleim még végig sem maradtak az estén, mert hajnalban dolgozni mentek.

Zsófi lehajtotta fejét és könnyek csillogtak a szemében.

– Sajnálom… Nem akartam hálátlan lenni – suttogta.

Átöleltem és éreztem: mintha egy mázsás teher esne le rólam.

Hazafelé sokáig gondolkodtam mindenen. Vajon mi hibáztunk szülőként? Vagy a világ változott meg úgy, hogy gyerekeink már nem látják az áldozatot?

Néha csak azt kérdezem magamtól: hol rontottuk el? És vajon egyszer megértik-e majd gyerekeink azt a szeretetet és lemondást, ami minden cselekedetünk mögött ott van?