Amikor a lányom leérettségizett, elmenekültem a férjemtől – Egy magyar asszony vallomása

– Anyu, biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Dóri halkan, miközben a hajnali vonat fényei végigpásztázták a pusztát. A bőröndöm füle a tenyerembe vágott, de nem engedtem el. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.

– Nincs visszaút, kicsim – suttogtam. – Most vagy soha.

A vasútállomás üres volt, csak egy részeg férfi tántorgott el mellettünk. Megborzongtam. Még mindig éreztem a tegnap esti veszekedés ízét a számban, ahogy Laci – a férjem – ordított velem, hogy „egy senki vagyok”, „egy hálátlan nő”. Aztán becsapta maga mögött az ajtót, és elment a kocsmába. Mint mindig.

A mi történetünk is úgy kezdődött, mint annyi másé: szerelem, remények, közös jövő. Laci akkoriban még udvarias volt, virágot hozott, és azt ígérte, hogy soha nem fogok sírni mellette. Húszévesen hittem neki. Aztán megszületett Dóri, és minden megváltozott.

Az első pofonra még azt mondtam: „biztos csak fáradt volt”. A másodikra: „majd megváltozik”. A harmadik után már csak csendben sírtam esténként, amikor Dóri aludt. Laci egyre többet ivott, egyre kevesebbet dolgozott. A faluban mindenki tudta, hogy mi zajlik nálunk, de senki nem szólt semmit. Az anyósom – Marika néni – csak annyit mondott: „Az én fiam jó ember, csak néha elborul az agya. Tűrni kell, Julika!”

Tűrtem. Tizenhét évig tűrtem.

A faluban mindenki úgy tett, mintha nem látná a kék foltokat a karomon. A boltban összesúgtak mögöttem: „Szegény Julika, de hát mit várt? Laci mindig is ilyen volt.” A templomban is csak lesütött szemmel ültek mellettem az asszonyok. Egyedül voltam.

Dóri volt az egyetlen fény az életemben. Okos lány lett belőle, kitűnő tanuló. Mindig azt mondtam neki: „Tanulj, kislányom, hogy egyszer elmehess innen!” De ahogy telt az idő, rájöttem: nekem is mennem kell.

A döntés akkor született meg bennem véglegesen, amikor egy este Laci részegen hazajött és nekiesett Dórinak is. Akkor először láttam félelmet a lányom szemében – nem miattam, hanem magáért rettegett.

Másnap reggel bementem a polgármesteri hivatalba. Az aljegyző – Sándor bácsi – régi ismerős volt. Csak rám nézett és halkan megkérdezte:

– Julika, baj van otthon?

Csak bólintottam. Nem kellett többet mondanom.

– Ha menni akarsz, segítek – mondta. – De gondold át jól! A falu nem felejt.

Tudtam, hogy igaza van. Ha elmegyek Lacitól, mindenki engem fog hibáztatni. „Szétszakította a családot!” „Elvette az apát a gyerektől!” „Miért nem tűrt még egy kicsit?” De már nem érdekelt.

Dóri leérettségizett júniusban. Aznap este Laci megint részegen jött haza és üvöltözött velem:

– Mit képzelsz te magadról? Hogy te vagy itt valaki? Ha nem tetszik valami, mehetsz! De Dóri marad!

Akkor már tudtam: most vagy soha.

Éjjel összepakoltam két bőröndöt. Dóri csendben segített. Nem sírtunk – már mindent kisírtunk az évek alatt.

Hajnalban indultunk el a vasútállomásra. A falu még aludt. Csak a kutyák ugattak utánunk.

Az első napok Pesten pokoliak voltak. Egy albérletben húztuk meg magunkat Kőbányán – penészes falak között, egyetlen villanykörtével világítva esténként. Dóri próbált tanulni az egyetemre, én pedig takarítani jártam egy irodaházba. Minden fillért félretettünk.

A faluból persze hamar híre ment a „szégyennek”. Anyám felhívott:

– Julika! Mit műveltél? Az egész falu rólad beszél! Laci ott maradt egyedül! Hogy tehetted ezt?

– Anyám – mondtam remegő hangon –, ha egyszer végighallgatnád az igazat…

– Ne kezd már megint! Apád is azt mondja: vissza kéne menned! Egy asszonynak tűrnie kell!

Letettem a telefont. Tudtam: innen már nincs visszaút.

Dóri tartotta bennem a lelket:

– Anya, ne törődj velük! Mi tudjuk az igazat.

De amikor egyedül maradtam esténként a konyhában, gyakran elöntött a kétségbeesés: vajon tényleg jól tettem? Mi lesz velünk? Hogy fogunk boldogulni ebben az idegen városban?

Egyik este Dóri hazaért egyetemről és leült mellém:

– Anya… beszéltem apával telefonon.

Megfagyott bennem a vér.

– Mit mondott?

– Azt mondta… hogy soha nem bocsát meg neked. És hogy én is áruló vagyok.

Csak bólintottam.

– Nem baj – mondtam halkan –, majd egyszer talán megérti.

De tudtam: Laci soha nem fog változni.

A hónapok múltak. Lassan megszoktuk Pest zaját, az idegen embereket, a magányt is. Néha összefutottam más vidéki asszonyokkal a piacon – mindegyiküknek volt egy hasonló története: alkoholista férj, megalázás, menekülés.

Egy nap levelet kaptam Marika nénitől:

„Julika! Hogy tehetted ezt Lacival? Azóta csak ül és bámul maga elé! Mindenki téged hibáztat! Ha lenne benned egy csepp becsület…”

Összegyűrtem a levelet és kidobtam.

Dóri közben egyre önállóbb lett. Dolgozott iskolaszünetben egy kávézóban, segített fizetni az albérletet. Néha láttam rajta is a fájdalmat – hiányzott neki a nagymamája, hiányzott neki az otthonunk kertje, de soha nem hibáztatott engem.

Egy év telt el így. Egy este Dóri hazajött és leült mellém:

– Anya… én büszke vagyok rád.

Ránéztem könnyes szemmel.

– Miért?

– Mert erős vagy. Mert ki mertél lépni abból a pokolból. És mert most végre élünk…

Elmosolyodtam. Talán először éreztem azt: lehet újrakezdeni.

A faluból persze még mindig jönnek a pletykák: „Julika biztosan talált valakit Pesten!” „Szégyenbe hozta az egész családot!” De már nem érdekelnek.

Most itt ülök ebben az apró lakásban és nézem Dórit, ahogy tanul az asztalnál. Néha még mindig felriadok éjszaka Laci kiabálására emlékezve – de aztán rájövök: már szabad vagyok.

Néha elgondolkodom: vajon hány nő él még ma is ilyen börtönben Magyarországon? Hányan tűrik némán az erőszakot csak azért, mert „így szokás”, mert „mit szólnak majd”? Vajon lesz-e valaha olyan világ nálunk is, ahol egy asszony dönthet saját sorsáról anélkül, hogy szégyenbélyeget sütnek rá?

Ti mit gondoltok? Van kiút ebből a körforgásból? Vagy örökre tűrnünk kell?