Amikor a kenyér mindig vajjal lefelé esik: Egy magyar család története veszteségről, fájdalomról és újrakezdésről
– Miért pont most? – ziháltam magamban, miközben a konyhapulton remegő kézzel kentem a vajat a friss kenyérre. A rádióban éppen a reggeli hírek szóltak, de egy szót sem fogtam fel belőle. Aztán megszólalt a telefon. Az a fajta csengés volt, amitől az ember szíve kihagy egy ütemet.
– Igen? – szóltam bele, de már éreztem, hogy valami nincs rendben.
A férjem, Zoltán, csak nézett rám. Az arca egy pillanat alatt kifakult, mintha minden vér kifutott volna belőle.
– Eszter… baleset… – suttogta. – Már nem él.
A kenyér kiesett a kezemből, és természetesen vajjal lefelé csapódott a csempére. Csak bámultam rá, mintha abban a pillanatban minden fájdalmam, minden veszteségem abban a mozdulatban sűrűsödött volna össze.
A húgom, Eszter. Az egyetlen testvérem. Egyedül nevelte a fiát, Gergőt. Most pedig… most már nincs többé.
Aznap reggel minden megváltozott. A tízéves lányom, Lili, épp az iskolatáskája után kutatott.
– Anya, hol van a matekfüzetem? – kérdezte türelmetlenül.
– A polcon, kicsim – válaszoltam gépiesen.
Zoltán csak állt az ablaknál, és némán nézte az udvart. Aztán halkan megszólalt:
– Mi lesz Gergővel?
A kérdés ott lógott közöttünk, mint egy sötét felhő. Nem volt időnk gondolkodni. Aznap délután már a gyámügyes hívott: „Gergőt magukhoz tudják venni? Nincs más rokona.”
Gergő másnap érkezett. Egy szakadt hátizsákkal és egy cipős dobozzal állt az ajtóban. A szemei vörösek voltak, az arca sápadt. Nem szólt semmit, csak bement a vendégszobába és becsukta maga mögött az ajtót.
Az első hetek pokoliak voltak. Gergő nem beszélt velünk. Lili félt tőle – nem azért, mert bántotta volna, hanem mert olyan idegen volt minden mozdulata. Zoltán próbált közeledni hozzá:
– Gergő, focizunk egyet lent a pályán?
– Nem akarok – jött a válasz az ajtón túlról.
Az iskolában is csak gond volt vele. Egyik nap behívott az osztályfőnöke:
– Katalin néni, Gergő agresszív lett az utóbbi időben. Tegnap meglökte az egyik osztálytársát.
Hazafelé vezetve azon gondolkodtam: mit rontok el? Hogyan lehet elérni egy gyászoló kamaszt? Otthon Zoltán már idegesen járkált fel-alá.
– Nem lehet így élni! – csattant fel. – Lili sír minden este, Gergő meg mintha itt sem lenne!
– Ő is elvesztette az anyját! – vágtam vissza könnyekkel küszködve.
Egy este aztán Lili odajött hozzám:
– Anya, Gergő azt mondta, hogy soha nem leszünk az igazi családja…
Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.
A következő napokban próbáltam beszélgetni Gergővel. Egyik este leültem mellé a kanapéra.
– Tudod, hogy szeretnénk segíteni neked…
– Nem kell! – vágott közbe dühösen. – Senki nem érti, milyen ez!
– Próbáljuk meg együtt…
– Hagyjatok békén! – kiabálta, majd becsapta maga mögött az ajtót.
Zoltán ekkor már azt mondta:
– Talán jobb lenne neki egy nevelőotthonban…
A szívembe martak ezek a szavak. Hogy mondhat ilyet? De láttam rajta is a feszültséget: hónapok óta alig aludtunk rendesen, mindenki ideges volt.
Egyik délután Lili sírva jött haza:
– Anya, Gergőt csúfolják az iskolában! Azt mondják rá, hogy árva!
Aznap este csendben vacsoráztunk. Gergő csak piszkálta a krumplipürét.
– Gergő – kezdtem óvatosan –, ha szeretnéd, beszélhetnél valakivel… egy pszichológussal…
Felkapta a fejét:
– Nem vagyok bolond!
Lili ekkor halkan megszólalt:
– Én is félek néha…
Gergő ránézett. Először láttam rajta valami mást: együttérzést?
Aznap éjjel hallottam, ahogy sír a szobájában. Bementem hozzá. Nem zavart el.
– Hiányzik anyu – suttogta.
Leültem mellé az ágyra.
– Nekem is hiányzik Eszter… De itt vagyunk egymásnak.
Az első ölelésünk volt ez hónapok óta.
Innentől lassan változni kezdett minden. Gergő elkezdett beszélgetni velünk. Egy este Lili odament hozzá:
– Akarsz velem társasozni?
Gergő bólintott. Zoltán is leült melléjük.
Aztán jött az első közös kirándulás: elmentünk a Velencei-tóhoz. Gergő először mosolygott igazán.
Persze nem lett minden tökéletes. Voltak még viták: Zoltán néha elvesztette a türelmét; én is kiabáltam néha Lilivel vagy Gergővel. De már tudtunk bocsánatot kérni egymástól.
Egy év telt el Eszter halála óta. Gergő most már úgy hív: „anyu”. Néha még mindig eszembe jut az a reggel, amikor minden darabokra hullott – és mégis valahogy újra összeraktuk magunkat.
Vajon tényleg képesek vagyunk-e pótolni azt, amit elveszítettünk? Vagy csak megtanulunk együtt élni a hiányával? Ti mit gondoltok erről?