Amikor a férjem azt mondta: „Költözzünk külön” – Egy magyar házasság vége és újjászületése

– Szerintem jobb lenne, ha egy ideig külön laknánk – mondta Gábor, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kezében idegesen forgatta a bögréjét. A szívem kihagyott egy ütemet. Azt hittem, rosszul hallok. – Hogy érted ezt? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett. – Csak… mostanában annyit veszekszünk. Szeretném átgondolni, mit is akarok igazán. Neked is jót tenne egy kis tér – felelte, de a szemembe sem nézett.

Azt hiszem, akkor halt meg bennem valami. Tizenhárom éve voltunk házasok. Két gyerekünk van: Anna tizenegy, Marci nyolc éves. Mindig azt hittem, hogy ha nehéz is az élet – a hitelek, a munkahelyi stressz, az anyósom állandó beszólásai –, mi ketten mindent kibírunk. De Gábor most azt mondta: elég volt.

Aznap este nem aludtam. Csak bámultam a plafont, hallgattam, ahogy Gábor halkan pakol a nappaliban. Másnap reggel már nem volt ott. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Majd hívlak. Szeretlek. Gábor.” A gyerekeknek azt mondtam, hogy apa elutazott dolgozni pár napra. Nem tudtam mást mondani.

Az első napokban csak robotpilótán működtem. Munka, iskola, bevásárlás, főzés. Anyám hívogatott – „Mi van veletek? Gábor olyan furcsán viselkedett múltkor!” –, de csak annyit mondtam: minden rendben. Nem akartam szégyent vallani. Nálunk a családban nem szokás beszélni az ilyen dolgokról.

A harmadik napon Gábor felhívott. – Jól vagytok? – kérdezte feszülten. – Igen – feleltem röviden. – És te? – Hát… Anyámnál vagyok most. Kicsit furcsa, de legalább nem veszekszünk – mondta nevetve, de éreztem, hogy ez csak álca.

A következő hetekben minden megváltozott. A gyerekek egyre többet kérdeztek: – Mikor jön haza apa? Miért nem alszik itthon? – Hazudtam nekik újra és újra. Közben Gábor egyre ritkábban jelentkezett. Egyik este Anna sírva fakadt: – Anya, ugye nem fogtok elválni? Akkor is szeretni fogtok minket? – Persze, kicsim – öleltem magamhoz remegve –, mindig szeretni fogunk.

A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. A kolléganőm, Judit félrehívott: – Mi történt veled? Olyan vagy, mint aki árnyéka önmagának! – Először tagadtam mindent, de végül kiborult belőlem minden. Judit csak bólogatott: – Tudod, nálunk is volt ilyen. De én nem hagytam magam. Elmentem pszichológushoz, elkezdtem futni… Ne hagyd el magad! – tanácsolta.

Aznap este először ültem le úgy a kanapéra, hogy nem bámultam üresen a tévét. Elővettem egy régi füzetet és elkezdtem írni: „Ki vagyok én Gábor nélkül?” Az első válaszom az volt: senki. De ahogy teltek a napok, rájöttem: ez nem igaz.

Elkezdtem újra találkozni a barátnőimmel. Réka meghívott egy kávéra: – Ne haragudj, de már régóta láttam rajtad, hogy valami nincs rendben köztetek! Gábor mindig olyan lekezelően beszélt veled… Emlékszel arra a szilveszterre? – Igen… amikor azt mondta mindenki előtt, hogy „egy nőnek az a dolga, hogy otthon legyen”… Akkor is megalázva éreztem magam.

Egyre többször gondoltam vissza ezekre a pillanatokra. Hányszor nyeltem le a könnyeimet csak azért, hogy ne legyen veszekedés? Hányszor hallgattam végig anyósom beszólásait arról, hogy „bezzeg az ő idejében” minden nő tudta hol a helye?

A különélés első hónapja maga volt a pokol. De ahogy múlt az idő, valami megváltozott bennem. Már nem vártam minden este Gábor hívását. Elkezdtem futni hajnalban – csak magamért –, és esténként olvastam vagy sorozatokat néztem anélkül, hogy bárki leszólta volna az ízlésemet.

A gyerekek is kezdtek alkalmazkodni az új helyzethez. Anna egyszer azt mondta: – Anya, te mostanában többet mosolyogsz… Ugye minden rendben lesz? – Igyekeztem bátor lenni előttük.

Közben Gábor egyre többet panaszkodott telefonon: – Anyám mindent beleszól! Minden reggel kérdezi, mikor megyek vissza hozzád… És hiányzik a saját ágyam! Hiányzol te is… – De amikor felajánlottam neki, hogy jöjjön haza beszélgetni, mindig talált kifogást.

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzánk. Fáradt volt és ideges. Leültünk beszélgetni.
– Szerinted van még értelme ennek? – kérdezte halkan.
– Nem tudom… Te akartad ezt az egészet! Én csak próbáltam túlélni.
– Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz… Azt hittem majd rájössz, mennyire hiányzom neked.
– És te? Neked hiányzom? Vagy csak az zavar, hogy anyád főztje nem olyan jó?
– Ez nem igaz! Csak… nem tudom kezelni ezt az egészet.
– Akkor miért nem beszéltél velem őszintén? Miért kellett ezt csinálni?

Csend lett köztünk. Végül Gábor felállt és elment.

A következő hetekben már alig beszéltünk. Egyre inkább úgy éreztem: most először vagyok igazán szabad. Nem kellett senkinek megfelelnem. Nem kellett minden vasárnap anyósomhoz menni ebédre és végighallgatni az „aranyos” történeteit arról, hogyan kellene nevelnem a gyerekeimet.

Aztán jött egy levél Gábortól: „Sajnálom. Nem tudom visszacsinálni azt, amit tettem. Ha akarod, elválhatunk.” Először sírtam. Aztán dühös lettem. Végül megkönnyebbülést éreztem.

A válás gyorsan ment – közös megegyezéssel –, de mindenki beleszólt: anyám szerint „egy rendes asszony kitart”, anyósom szerint „én rontottam el mindent”, a barátnőim szerint „végre szabad vagy”.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Annának és Marcinak kellett elmondanom: apa és anya már nem lesznek együtt. Anna zokogott; Marci csak bámult maga elé.

Azóta eltelt két év. Most már tudom: nem vagyok kevesebb attól, hogy egyedül nevelem a gyerekeimet. Sőt! Megtanultam kiállni magamért; megtanultam nemet mondani; megtanultam szeretni önmagamat.

Néha mégis elgondolkodom: vajon tényleg ennyire nehéz ma Magyarországon két embernek együtt maradnia? Vagy csak túl sokat várunk egymástól? Ti mit gondoltok erről?