Amikor a család tökéletesnek tűnik – egy magyar menyasszony naplója

– Ne most, anya! – sziszegtem a telefonba, miközben a villamos csikorgott alattam a Kiskörúton. A kezem remegett, ahogy a jegygyűrűt forgattam az ujjamon. – Nem tudok most erről beszélni!

– De hát, Zsófi, legalább mondd el, mikor lesz a próbaebéd! – hallatszott anyám hangja, fáradtan, kissé sértetten.

– Majd írok! – vágtam rá, és kinyomtam. A villamos ablakán túl Budapest szürke volt és nyirkos, de bennem tombolt a vihar. Ma este bemutatnak a leendő férjem családjának. A Farkas családnak. A tökéletes Farkas családnak.

A szívem a torkomban dobogott, amikor este kiléptem a régi bérház kapujánál. Máté szorosan fogta a kezem.

– Nyugi, anyámék imádni fognak – suttogta. – Apa is. Csak légy önmagad!

– Az a baj, hogy én nem vagyok olyan… mint ti – motyogtam.

Felmentünk a harmadikra. Az ajtó mögül már hallatszott az evőeszközök csilingelése és halk nevetés. Máté anyja, Farkasné Ilona, nyitott ajtót: magas, karcsú asszony volt, mindig tökéletes frizurával és makulátlan blúzban.

– Zsófi! Végre személyesen is! – ölelt meg meglepően melegen. – Gyertek be gyorsan, még meleg a leves!

Az asztalnál ott ült Máté apja, Farkas László, egykori iskolaigazgató, és Máté húga, Anna, aki épp jogásznak tanult az ELTE-n. Az egész lakásban rend és nyugalom uralkodott; mindenki mosolygott, mindenki figyelt rám.

– Mesélj magadról, Zsófi! – kérdezte Ilona kedvesen. – Honnan jöttél?

A torkom összeszorult. Mit mondjak? Hogy apám három éve elvesztette az állását és azóta iszik? Hogy anyám takarítónőként dolgozik egy irodaházban? Hogy nálunk otthon minden este veszekedés van?

– Zuglóból jöttem – mondtam végül halkan. – Anyukám egyedül nevelt fel minket…

Ilona bólintott, de nem kérdezett tovább. László viszont megszólalt:

– Az erős nők mindig megállják a helyüket. Nálunk is voltak nehéz idők.

Anna rám mosolygott: – Szerintem az a fontos, hogy most itt vagy velünk.

A vacsora alatt mindenki udvarias volt, de éreztem: én kívülálló vagyok ebben a világban. Máté anyja minden mozdulatában ott volt az elegancia; Anna minden szavában az önbizalom. Én meg… én csak próbáltam nem összetörni egy poharat sem.

Később Mátéval sétáltunk haza.

– Ugye mondtam, hogy minden rendben lesz? – kérdezte mosolyogva.

– Ők tényleg tökéletesek… – suttogtam. – Bárcsak az én családom is ilyen lenne.

Máté megállt, rám nézett: – Nincs tökéletes család. Csak olyan, amelyik jól rejti el a repedéseket.

Nem hittem neki. Otthon anyám már várt.

– Na? Hogy ment? – kérdezte izgatottan.

– Jól… nagyon jól. De anya… ne igyál annyit az esküvőn, jó? És apa se… kérlek!

Anyám arca elkomorult.

– Mindig csak ezt hajtogatod! Nem vagyunk mi állatok! – csattant fel.

– Csak szeretném, ha nem lenne ciki előttük… – motyogtam.

Másnap Mátéval elmentünk ruhapróbára egy belvárosi szalonba. Anyám nem akart velem jönni („Nekem nincs ott helyem ilyen puccos helyen!”), így egyedül mentem. A próbafülkében állva néztem magam a tükörben hófehér ruhában: mintha valaki más lennék.

A függöny mögül Ilona hangja hallatszott:

– Segíthetek valamiben?

Meglepődtem, de beengedtem. Ilona végigmért, majd elmosolyodott:

– Gyönyörű vagy ebben a ruhában. Tudod… nekem sem volt könnyű az anyósommal annak idején.

Felnevettem: – Maga is félt?

– Nagyon is! Az én anyósom vidékről jött fel Pestre, mindig azt éreztette velem, hogy sosem leszek elég jó a fiához. De aztán rájöttem: nem kell megfelelni senkinek. Csak szeretni kell egymást.

Hazafelé tartva megláttam apámat egy presszó teraszán két sörrel maga előtt. Megálltam az üvegajtó mögött; ő nem vett észre. Egy pillanatig néztem: ősz haja kócos volt, arca fáradt. Megszántam.

Este otthon újra veszekedés tört ki: anyám zokogott a konyhában („Neked semmi sem jó!”), apám becsapta maga mögött az ajtót („Majd ha lesz pénzed, akkor beszélj!”). Én pedig ültem a szobámban és sírtam csendben.

Az esküvő előtti héten Máté családja meghívott minket egy vasárnapi ebédre. Anyám idegesen igazgatta a haját („Mit vegyek fel? Nem akarom leégetni magam!”), apám pedig már reggel ivott egy felest („Csak hogy oldjam a feszültséget!”).

A Farkasék lakásában mindenki kedves volt, de éreztem: anyám görcsösen mosolyog, apám túl hangosan nevet mindenen. Ilona próbált oldani:

– Erzsi, milyen finom lehetett nálatok gyerekkorodban a töltött káposzta!

Anyám bólintott: – Anyám mindig savanyú káposztával csinálta…

Apám közbevágott: – Az igazi magyar étel! Nem ez a sok újhullámos izé!

Anna elnevette magát: – Apa, ne kezd már!

A hangulat végül oldódott valamennyire, de én tudtam: ez csak látszat béke.

Az esküvő napján mindenki mosolygott; Ilona segített öltözni („Ne izgulj, Zsófi!”), Anna virágot tűzött a hajamba („Gyönyörű vagy!”). Anyám sírt („Az én kislányom!”), apám remegett az izgalomtól.

A vacsoránál apám kicsit túl sokat ivott; hangos lett és viccelődött („Na majd én megtáncoltatom az anyósomat!”). Láttam Ilona arcán egy pillanatnyi feszültséget, de gyorsan elmosolyodott.

Később kimentem levegőzni; Anna utánam jött.

– Ne aggódj miattuk! Nekünk is voltak kínos pillanataink… Emlékszel tavaly karácsonyra? Apa összeveszett anyával a bejglin!

Felnevettem: – De ti akkor is olyan összetartók vagytok…

Anna vállat vont: – Csak kívülről tűnik úgy. Minden családban van valami baj.

Az este végén Máté átölelt:

– Szeretlek így is, úgy is. A te családod is része lesz az életemnek.

Hazafelé menet anyám csendben ült mellettem az autóban.

– Ugye nem szégyenítettünk meg? – kérdezte halkan.

Megfogtam a kezét: – Nem… csak szeretném, ha egyszer mi is tudnánk úgy beszélgetni egymással, mint ők.

Otthon lefekvés előtt sokáig néztem magam a tükörben. Vajon tényleg létezik tökéletes család? Vagy csak mindannyian próbáljuk elrejteni azt, amitől félünk?

Ti mit gondoltok: lehet valaha igazán tökéletes egy család Magyarországon? Vagy csak tanuljunk meg együtt élni a hibáinkkal?