Álmaink romjai – Egy közös élet kudarca a magyar valóságban

– Elég volt, Zsolt! – kiáltottam, miközben a kezem remegett a mosatlan edények felett. A konyhában álltam, hajnal volt, a panelház ablakán túl még sötét, csak a villamos zörgése hallatszott be a harmadik emeleten. Zsolt rám sem nézett, csak a telefonját nyomkodta az asztalnál. – Most tényleg ezért csinálsz jelenetet? – kérdezte fásultan. – Nem érted, hogy nem erről van szó? – suttogtam, de már nem volt erőm kiabálni.

A nevem Tímea. Negyvenhárom éves vagyok, két éve költöztünk össze Zsolttal Budapesten, miután mindketten túl voltunk egy-egy fájdalmas váláson. Azt hittem, végre megtaláltam azt az embert, akivel újrakezdhetem. A barátnőim irigykedtek: „Neked legalább van valakid!” – mondták, miközben ők maguk is magányosak voltak a válás után. De ők nem látták a hétköznapokat.

Az első hónapokban minden olyan könnyűnek tűnt. Séták a Margitszigeten, közös főzések, hosszú beszélgetések bor mellett. Aztán jöttek az apró repedések: Zsolt sosem segített a házimunkában. „Én egész nap dolgozom” – mondta, miközben én is ugyanúgy nyolc órát húztam le egy XIII. kerületi könyvelőirodában. Hétvégén anyám hívott: „Timi, mikor jöttök le Szolnokra? Apád már panaszkodik, hogy nem lát titeket.” Zsolt ilyenkor csak legyintett: „Nem vagyok kíváncsi az anyósomra.”

A családi ebédek mindig feszültek voltak. Anyám sosem fogadta el Zsoltot. „Nem illik hozzád, Timi! Nem látod, hogy csak kihasznál?” – suttogta a konyhában. Apám csendben maradt, de a tekintete mindent elárult. Zsolt ilyenkor még jobban bezárkózott. Egyre kevesebbet beszéltünk egymással. A lakásban nőtt a csend és a rendetlenség.

Egy este Zsolt részegen jött haza egy céges buliról. „Miért nem tudsz egyszer te is lazítani?” – kérdezte nevetve, miközben én már rég pizsamában vártam haza. „Mert valakinek el kell mosogatni utánad!” – vágtam vissza. Veszekedés lett belőle, ahogy mindig. Másnap bocsánatot kért, de tudtam, hogy semmi sem változik.

A barátnőim közül csak Eszter értett meg igazán. Ő is egyedül nevelte a fiát, miután a férje elhagyta egy fiatalabb nőért. „Timi, ne hagyd magad! Együtt élni valakivel nem azt jelenti, hogy mindent el kell viselned” – mondta egyszer egy kávé mellett az Oktogonon.

A legrosszabb mégis az volt, amikor Zsolt lánya, Petra nálunk aludt minden második hétvégén. Tizenhat éves volt és gyűlölt engem. „Te nem vagy az anyám!” – vágta hozzám egyszer, amikor megkértem, hogy pakolja el maga után a vacsorát. Zsolt ilyenkor mindig őt védte: „Hagyd már szegényt! Elég neki az iskolai stressz.” Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban.

A pénz is állandó vitaforrás lett. Zsolt gyakran kölcsönkért tőlem hó végén: „Majd visszaadom fizetéskor.” Soha nem adta vissza. Amikor szóvá tettem, megsértődött: „Most akkor számolgatod nekem? Ez lenne a szerelem?”

A szüleim egyre többször mondták: „Timi, gyere haza! Mi mindig itt leszünk neked.” De én szégyelltem visszamenni Szolnokra harminc év után úgy, hogy megint kudarcot vallottam.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy Zsolt már elment dolgozni. A nappaliban Petra ruhái szanaszét hevertek, a konyhában hegyekben álltak a mosatlanok. Leültem az asztalhoz és sírni kezdtem. Úgy éreztem magam, mint egy cseléd a saját lakásomban.

Aznap este megpróbáltam beszélni Zsolttal.
– Zsolt, így nem mehet tovább! Nem érzem jól magam ebben a kapcsolatban.
– Akkor menj el! – vágta rá dühösen.
– Komolyan mondod?
– Igen! Elegem van ebből az örökös panaszkodásból!

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és elmentem Eszterhez aludni. Másnap felhívtam anyámat.
– Anya… hazamehetek?
– Mindig hazavárunk, kislányom – mondta sírva.

Visszaköltöztem Szolnokra harminc év után. Az első hetekben csak aludtam és sírtam. Anyám főzött rám, apám csendben megsimogatta a vállam reggelente. A barátnőim hívtak Pestre: „Gyere vissza! Ne add fel!” De én nem akartam visszamenni abba az életbe.

Egy nap Eszter felhívott:
– Timi, ne hagyd magad! Menj el pszichológushoz! Nem szégyen segítséget kérni.
Elmentem egy helyi pszichológushoz. Ott ültem egy idegen nő előtt és először mondtam ki hangosan:
– Félek attól, hogy örökre egyedül maradok.
– És mi lenne akkor? – kérdezte kedvesen.
– Akkor legalább békém lenne…

Lassan kezdtem újra élni. Elhelyezkedtem egy szolnoki könyvelőirodában. Anyám minden vasárnap húslevest főzött, apám együtt nézte velem a tévét esténként. Néha mégis hiányzott valaki… valami más.

Egy nap Zsolt felhívott.
– Timi… hiányzol.
– Most már késő – mondtam halkan.
– Nem lehetne újrakezdeni?
– Nem tudom… Nem akarok többé cseléd lenni senki mellett.

Letettem a telefont és először éreztem azt, hogy tényleg szabad vagyok. Nem volt könnyű döntés elhagyni mindent – de most már tudom: jobb egyedül lenni és önmagamat választani, mint valaki mellett elveszni.

Vajon tényleg így van? Tényleg jobb egyedül? Vagy csak én vagyok túl gyáva újra bízni? Várom a ti történeteiteket is…