„Akkor én inkább apával maradok!” – Egy magyar család széthullása belülről

– Akkor én inkább apával maradok! – csattant fel Dóri hangja a nappali ajtajából. A szavak úgy hasítottak belém, mintha valaki késsel vágta volna ketté a mellkasomat. Ott állt, karba tett kézzel, dacosan, tizenhárom évesen, a szeme sarkában könnyekkel, de a hangja kemény volt, mint a beton.

– Dóri, ezt most nem gondolod komolyan – próbáltam halkan, de a hangom remegett.

– Dehogynem! – vágott vissza. – Elegem van abból, hogy mindig csak veszekedtek! Apa legalább nem kiabál velem. És nem akar elköltözni innen.

A férjem, Gábor, a kanapén ült, és úgy tett, mintha a telefonja fontosabb lenne, mint mi ketten. Egy pillanatra felnézett, aztán visszasüllyedt a képernyőbe.

– Látod? – szólt oda Dóri neki. – Ugye, apa, maradhatok veled?

Gábor vállat vont. – Ha akarod… De ezt anyáddal beszéld meg.

Azt hittem, ennél mélyebbre már nem lehet süllyedni. De lehetett. Mert amikor egy anya azt hallja a saját lányától, hogy inkább az apjával maradna – az mindent felülír.

Pedig nem így indultunk. Tizenhat éve szerettem bele Gáborba egy szegedi egyetemi bulin. Akkor még azt hittem, ő lesz az életem biztos pontja. Aztán jött Dóri, és minden megváltozott. Az első években boldogok voltunk: panelban laktunk ugyan Újpesten, de együtt voltunk, nevettünk, terveztünk. Aztán Gábor elkezdett túlórázni az autószervizben – először csak pénz miatt, később már menekülésből is.

Én tanárként dolgoztam egy általános iskolában. Szerettem a gyerekeket, de estére már semmi energiám nem maradt magamra. Gábor egyre kevesebbet volt otthon. Ha mégis, akkor is csak tévézett vagy a telefonját nyomkodta. A beszélgetéseink elapadtak: „Mit főzzek?” „Mennyi volt a villanyszámla?” „Elhoztad Dórit edzésről?”

Aztán jöttek az első veszekedések. Először csak apróságokon: ki felejtette el kivinni a szemetet? Miért nincs kiteregetve? Miért nem szóltam előre, hogy szülői értekezlet lesz? De aztán egyre durvább lett minden. Gábor egyre többször vágott oda: – Te csak panaszkodni tudsz! – vagy: – Bezzeg az anyám mindent elintézett otthon…

Az anyóssal sem volt könnyű. Klári néni minden hétvégén átjött „segíteni”, de inkább csak kritizált: – Réka drágám, nálunk mindig rend volt! – mondta fennhangon, miközben végigsimított az ujjával a polcon. Dóri ilyenkor csak forgatta a szemét.

Aztán egy nap észrevettem valamit. Gábor telefonja folyton pittyegett. Amikor rákérdeztem, csak annyit mondott: – Munkaügy.

De egyszer lebukott. Egy este Dóri elaludt, én pedig véletlenül megláttam egy üzenetet: „Várom már a holnapot… Puszi: Niki”.

– Ki az a Niki? – kérdeztem tőle remegő hangon.

Gábor először tagadott. Aztán vállat vont: – Csak egy kolléganő.

De onnantól kezdve minden megváltozott. Már nem bíztam benne. Egyre többet sírtam éjszakánként a fürdőszobában, hogy Dóri ne hallja.

A vég kezdete akkor jött el igazán, amikor Gábor egyszerűen közölte: – Nem akarok tovább így élni. Menj el te! Ez az én lakásom, apámék nevén van.

– És Dóri? – kérdeztem.

– Majd eldönti.

Akkor jött az a bizonyos este is…

Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elmentem dolgozni. Az iskolában mindenki látta rajtam, hogy valami nincs rendben.

– Réka, mi történt? – kérdezte Zsuzsa kolléganőm.

– Gábor kidobott otthonról… Dóri meg vele akar maradni.

Zsuzsa átölelt. – Gyere hozzám pár napra! Van egy kis szoba a panelban.

Így kerültem Zsuzsáékhoz Káposztásmegyerre. Este sírtam magam álomba a kihúzhatós kanapén.

Közben Dóri nem keresett. Nem hívott fel, nem írt üzenetet. Mintha megszűntem volna létezni számára.

A következő hétvégén találkoztunk először újra. Elmentem érte az uszodába edzés után.

– Szia! – mondtam halkan.

– Szia… – felelte feszengve.

– Szeretném, ha velem töltenéd a hétvégét.

– Nem tudom… Apa azt mondta, menjek Nikivel moziba.

Niki… Már nem is titkolták.

– Dóri… Én vagyok az anyukád! Nem akarod velem tölteni az időt?

– Nem akarok veszekedést! Elegem van ebből az egészből! – kiabálta rám és elszaladt a buszhoz.

Ott álltam a parkolóban és úgy éreztem magam, mint egy koldus. Egy anya, akitől elvették a gyermekét.

Az albérletkeresés maga volt a pokol. Egy fizetésből lehetetlen volt normális lakást találni Budapesten. Végül egy dohos garzont találtam Zuglóban: penészes falak, nyikorgó ágykeret, de legalább saját kulcsom volt hozzá.

Az első éjszakán ott ültem a matracon és csak bámultam magam elé. Vajon tényleg ennyi vagyok? Egyedülálló anya harmincnyolc évesen? A lányom apjával marad? Mit rontottam el?

A következő hetekben próbáltam új életet kezdeni. Minden nap dolgoztam, esténként főztem magamnak valami egyszerűt: paprikás krumpli vagy tojásrántotta. Néha Zsuzsa átjött egy üveg borral és együtt sírtunk-nevettünk.

Egyik este csöngettek: Dóri állt az ajtóban.

– Bejöhetek? – kérdezte halkan.

– Persze! Gyere!

Leültünk egymással szemben a konyhaasztalhoz.

– Anya… Sajnálom… De apa azt mondta, hogy nélküled is boldogok leszünk Nikivel… Én meg nem akarok új iskolába menni…

– Tudom kicsim… Nem haragszom rád… Csak szeretném tudni: hiányzom neked?

Dóri lesütötte a szemét.

– Néha igen… De félek attól is, hogy ha hozzád költözöm, akkor apa haragudni fog rám…

Átöleltem őt és mindketten sírtunk.

A következő hónapokban lassan-lassan javult köztünk valami. Dóri néha nálam aludt hétvégén; együtt főztünk palacsintát vagy néztünk régi magyar filmeket laptopon. De sosem volt már olyan köztünk minden, mint régen.

Gábor közben Nikivel élt tovább abban a lakásban, ahol én is annyi évet töltöttem. Az anyósom továbbra is kritizált engem mindenhol: „Réka elhagyta a családját!” – mondta mindenkinek a piacon vagy a templomban.

De én már nem akartam megfelelni senkinek. Megtanultam egyedül élni: beiratkoztam egy festőtanfolyamra az önkormányzat szervezésében; esténként sétáltam Zugló utcáin; néha beültem egyedül moziba vagy kávézóba.

Egy év telt el így. Dóri most már mindkettőnk életében jelen van: hol nálam alszik pár napot, hol apjánál van többet. Már nem haragszom rá – tudom, mennyire nehéz lehetett neki ebben az egészben lavírozni.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon mit rontottam el? Lehet-e újrakezdeni úgy igazán negyvenhez közel? És vajon egyszer majd Dóri is megérti: anyának lenni nem azt jelenti, hogy mindig erősnek kell látszanom?